Ryken feldúltan fogadta visszatérő öccsét és barátaikat. Elmondta, hogy Alisával sikerült telepatikus üzenetet váltania. Lion ugyan nem mutatta ki, de magában meglepődött, hogy a hercegnő képessé vált a telepátiára. Sajnos a lány nem volt gyakorlott, a kapcsolatot naponta egy-két percnél tovább nem tudta fenntartani. Így bűverője nem tudta elvezetni őket a börtönéhez.

Lion azt javasolta társainak, hogy maradjanak eredeti tervüknél: menjenek el Morodas kastélyába, a kardokat megkeresni. Ott hátha többet megtudnak arról is, hol van a hercegnő elrejtve.

Elindultak hát, lovaik újra észak felé vitték őket, a magas, hófödte hegycsúcsok felé. Ahogy közeledtek, egyre hűvösödött, pedig lassan a tavasz vége felé járt az idő. A csúcsokon fehérlő hósapkák árasztották magukból a hideget. A hegyek oldalain növő roppant erdőségekben, úttalan utakon poroszkáltak. Jéghideg, áradó gleccserpatakokon gázoltak át, sziklás görgetegek, hófoltok, befagyott, csúszós tócsák nehezítették haladásukat. A Kapukat azonban nem akarták használni, mert azok körül mindig lebzselt a Démon besúgói közül egy-kettő.

Már egy hete, hogy folyamatosan úton voltak. Lassan, de biztosan elcsigázódtak. Hawk lova hirtelen horkantott és megtorpant. Nem volt hajlandó továbbmenni.

- Valamit érez - szólalt meg a lovag fojtott hangon, mégis úgy, hogy útitársai hallhassák. - Maradjunk együtt, és a fegyvereket helyezzük készenlétbe.

Arasus sólyma szintén nyugtalanul tollászkodott Roberto vállán. A madár és a fiú összebarátkoztak, és a sólyom szívesen vitette magát a kisfiúval, aki finom falatokat juttatott szárnyas kedvencének. A ragadozó visszarepült Arasushoz, majd vijjogva írt le egyre nagyobb köröket, egyre magasabbra emelkedve felettük, éles szemeivel felderítve a terepet.

A csapat tagjai rögtön közrefogták Robertot, Lydiát és Sannah-t. Tekintetükkel az ösvényt keretező bozótot fürkészték. Kezeik fegyvereiket markolták, ugrásra készen.

Lion egyszer csak apró, gyors mozdulatot tett a kezével: maguk körül létrehozott egy védőpajzsot. Épp időben. Nyilak tucatjai süvítettek feléjük. A védőburokról viszont ártalmatlanul pattantak vissza. A támadók nem vártak. Alig lőtték ki a nyilakat, máris vad ordítással rohamoztak a bozótosból. Ekkor döbbentek rá arra, hogy céllövészetük hatástalan volt. Kezdték sejteni, hogy a vándorokkal nem stimmel valami. Későn ugyan, de rájöttek, hogy a megtámadottak közt mágiahasználó is lehet, de visszakozni nem tudtak. A kis csapat fegyverekkel fogadta őket. Az útonállók hamarosan megfutamodtak - már aki tudott. Néhányukat helyben marasztottak a védekezők kard- és fejszecsapásai. A nagy elánnal támadó rablóbandára fertályóra múlva csak néhány hátrahagyott, halott tagja emlékeztetett.

A felfordulásban azonban valami elkerülte mindenki figyelmét. Amikor a támadók elszeleltek, akkor vették észre: Lydia eltűnt. Roberto majdnem sírva fakadt. Kiabálva hívta nővérét. Hawk és Tenoro döbbent tanácstalansággal pislogott egymásra, majd az Oroszlánra néztek, aki lehunyt szemmel idézte meg mágikus képességeit. A lány auráját kutatta. Pár perc múlva csak ennyit mondott:

- Megvan. Utánamegyek. Nemsokára visszahozom őt.

- Veled tartok – jelentette ki Landras.

- Az én hibám, hogy egy pillanatra nem figyeltem rá. Egyedül megyek - döntött az ezüst-hajú lovag. - Ti maradjatok mindannyian együtt. A bátyámék meg tudnak védeni benneteket erőtérrel.

- Rendben – bólintottak, és a csapat kissé távolabb húzódott a támadás helyszínétől. Az elf nő máris nyugtatni próbálta a kisfiút. A sólyom odatelepedett a kétségbeesett gyermek vállára, szárnyával puhán megsimítva arcát.

Az ifjú mágus-lovag elvágtatott, amerre a rablók távoztak. Kisvártatva észrevette, amit keresett és a távolból érzékelt. A lány lova nyugodtan álldogált egy gyepes domboldalon, és jókat harapott a fűből. Nem messze tőle egy törékeny alak feküdt mozdulatlanul.

A fiatal férfi ragadozót megszégyenítő ugrással termett Lydia mellett. Elszörnyedve meredt a lányra. A zöld macskaszemek lehunyva, a bőre falfehér, hosszú, barna haja csapzottan, véresen terült szét körülötte. A jobb keze véres fegyvert szorongatott, ugyanazon oldalán hosszú, vöröslő vágás – egy kard nyoma látszott. A lány nem adta olcsón az életét: tőle néhány lépésnyire két, karddal levágott halott feküdt. A támadáskor ezek ragadhatták el magukkal.

Lion minden különleges képességét bevetve végül minimális életjeleket észlelt Lydia felől. A lányban még éppen pislákolt az élet lángja, de haldoklott. Tehát az Oroszlán nyugalmat erőltetett magára, és erősen koncentrált. Nem volt veszteni való ideje.

Tudta, hogy most "csak" az életét mentheti meg, a seb begyógyítása - a súlyossága miatt - még mágiával is sok időbe telik majd. Energiáját Lydiára koncentrálta. Telt az idő. Az ezüst-hajú hosszú percek múlva megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot, amikor megrezdültek a macskaszemeket rejtő hosszú, sötét szempillák. A gyógyító varázslat megmentette a haláltól és kissé csillapította a lány fájdalmát is, aki magához térve összeszorított foggal szenvedett. Szemeiből ömlöttek a könnyek, végigfolytak sápadt arcán.

- Túlélted - simította le a sós cseppeket óvatosan az ifjú lovag. Ott térdelt mellette, és aggódva figyelte. A két zöld szempár összekapcsolódott. Lion smaragd tekintete meglepődve villant a lányra. Elméje tétova, bizonytalan keresést észlelt. Az ifjú Lady Knightnek is voltak különleges képességei, de a telepátiával életében először próbálkozott. Halvány mosoly tűnt fel a meggyötört arcon, a lovag elképedt arckifejezését látva.

- Előbb-utóbb menni fog! Képes vagy rá - biztatta az ezüst-szőke fiú. Arca, amely szinte mindig érzelemmentes volt, most sugárzott az örömtől. A lány azonban fáradtan lehunyta pilláit.

- Lydia, kedves! - hallotta a lány a mély, lágy hangot, mire csodálkozva nyitotta ki macskaszemeit. Az Oroszlán elmosolyodott, majd folytatta:

- Később próbálkozz vele újra, majd ha jobban leszel. Most vissza kell jutnunk a többiekhez. Már nagyon aggódhatnak, bár a bátyámnak épp az előbb üzentem. De, mivel sérült vagy, valahogy szállítanom kell téged. Ahhoz fel kell, hogy emeljelek az ölembe, és az nem lesz kellemes számodra. Fájni fog – magyarázta.

A hosszú szempillák erre beleegyezően csukódtak le egy pillanatra.

A mágus először a saját lovának kantárához kötötte a másik lovat, elég hosszú vezetőszárat hagyva. Majd paripája, Éjherceg - Lion jelére - a földre feküdt. Az Oroszlán csak ekkor nyalábolta fel óvatosan a sebesültet, és fekvő lovára ült. A lány az ölében fájdalomtól elgyötörve, félájultan hajtotta fejét a vállára. A férfi vigyázva, gyengéden ölelte magához. Még mindig azon aggódott, hogy Lydia kibírja a betegszállítást, és életben maradjon.

Az okos állat óvatosan, minden zökkenő nélkül állt fel velük, és indult vissza csapatukhoz. Ők kissé távolabb álltak meg a támadás helyétől, egy - satnya fákkal ritkásan benőtt - irtáson. Feszült csendben várakoztak addig, míg Ryken meg nem szólalt:

- Barátaim, Lion megtalálta Knight kisasszonyt, aki nagyon súlyosan megsebesült. Az öcsém nemsokára visszaér vele.

Kis idő múlva a délutáni nap kissé vöröses fényében fürdő dombtetőn – még jó messzire tőlük - meg is pillantották a két lovat egymás mellett. Csak az egyiken ült lovas – az ezüsthajú mágus-lovag, aki az ölében tartotta Lydiát. A két ló nagyon lassan poroszlált feléjük.

- Hol voltatok ilyen sokáig? - rohant eléjük Roberto, ahogy a közelükbe értek. De megtorpant, és döbbenten szisszent fel, meglátva nővére állapotát.

- Tovább kell mennünk! Alkalmas pihenőhelyet kell keresnünk, ahol több napot is eltölthetünk - nézett rájuk komoran az Oroszlán.

- Előremegyek - jelezte Arasus. Sólymát fellendítette a levegőbe. A madár remekül tájékozódott, a magasból segített megtalálni a megfelelő pihenőhelyet, majd odavezette gazdáját.

A madár egy - minden oldalról sziklákkal határolt - elég tágas térségre bukkant, amit fű borított. A mágus-pap a sziklák közt húzódó keskeny nyiladékon átjutva körülnézett. Barlang ugyan nem volt ott, de a derült idő miatt nem is hiányzott nagyon a fedél a fejük fölé. Viszont vízre és védett helyre volt szükségük. Itt mindkettőt megtalálták. Az egyik sziklafal tövében forrás fakadt, és apró tavacskát alkotott, majd vize keskeny érré alakulva csobogott tova. A parányi tóban a víz langyos volt, de a belőle eredő patak már hideg. Arasus arra következtetett ebből, hogy azt egy hideg és egy meleg forrás is táplálja.

Elégedetten bólintott sólymának:

- Remek. Jól van, Vijjogó, drága barátom, ügyes vagy! Kérlek, most hozd ide őket is - célzott társaira. A madár sebesen elrepült, és hamarosan oda is vezette a hátramaradottakat. Addig a pap rőzsét gyűjtött és tüzet rakott. Amint a csapat tagjai odaértek, lovaikról leugrálva gyors munkába kezdtek. Elani és Sannah - Robertot is magához véve - sebesült társnőjüknek készítettek kényelmes derékaljat. Az Arasus által gyújtott tábortűzre készítettek egy üst vizet is.

Lion karjaiból Hawk emelte ki vigyázva a teljesen legyengült, sérült Lydiát, és odavitte a számára előkészített fekvőhelyhez. Rábízta őt a félelf nőre és Sannahra.

A férfiak kissé távolabb mentek, szétnézni a környéken - hátha valami kerülhet a konyhára. Addig a két nő és Roberto meg tudta fürdetni a sérült lányt. A sebét gyógynövényfőzettel fertőtlenítették, érzéstelenítették. Elani néhány helyen összeöltötte a sebszéleket, majd bekötözték, és egy könnyű felsőt meg kényelmes nadrágot adtak rá. Mire alkonyodni kezdett, és a többiek visszatértek, addigra Lydia már el is aludt. Öccse mellette ült és őrizte, míg a két nő a tűz körül serénykedett. Tenoro diadalmasan mutatott fel nekik néhány pompás fajdot.

- Hm... bátyus, ha már a kezedben van, neked kell megkopasztanod, és előkészítened.

- Miért nem te végzed, húgocskám?! Félsz tőlük?! Már nem csípnek.

- Nem érek rá és Sannah sem. Újabb adag gyógyfőzetet kell készítenünk - hagyta Elani - kivételesen - megtorlatlanul a csipkelődést.

- Rendben. Feláldozom magam a köz érdekének oltárán - forgatta szemeit viccesen a dalnok, mire a feszültség kissé alábbhagyott, és az alvó kivételével mindenki elnevette magát. Tenoro elégedetten bólintott és nekilátott a madarak elkészítésének.

Az ifjú mágus-lovag egyelőre csak bátyjának és Hawknak számolt be arról, hogy mi történt, amikor Lydiát megtalálta és magához térítette, hogy a lány telepátiát próbált alkalmazni.

- Ez nagyon reményteljes dolog, úgy vélem. Nehéz dolga van szegénynek, hogy minden gondolatát megértesse velünk, így, ha a telepátiát elsajátítja, az átokkal kapcsolatban is segíthet. Szerencséje volt, hogy még időben ráakadtál. Meghalhatott volna – mondta a lovag.

- Amikor odaértem, olybá tűnt, mintha meghalt volna. Alig élt, már haldoklott. Mágiával tudtam csak visszahozni és életben tartani. Az a két fickó, akiket a pokolra küldött, alaposan helybenhagyták. Gondolom, erőszakoskodni próbáltak vele, de nem számítottak rá, hogy ismeri a kardforgatás csínját-bínját.

- Egy ilyen kis, fiatal, gyönyörű, tiszta teremtést... szörnyetegek! - fakadt ki Ryken.

- Ne feledd, hogy vannak, akik nem osztják ezt a nézetet és szántszándékkal keresik ezeket a lányokat.

- Igaz. Vajon Alisát nem bántották?

- A sárkány-leszármazottak különleges lények. Teljesen tiszta szívűek, és minden lényben képesek ugyanezt érzékelni. Ebben rejlik mérhetetlen erejük is. Alapesetben csak az érintheti őket, akinek megengedik. De ezzel a ténnyel nagyon kevesen vannak tisztában. Aki rájuk támad, annak az - egyenlő az öngyilkossággal.

- Honnan tudod? Akkor hogyan rabolhatták el?! És miért keltik az emberek a sárkányoknak gonosz hírét? - döbbent meg Hawk.

- Dolgoztam együtt sárkányokkal. Elrabolni? Mágiával lehetséges. De a mostani feketemágia-használók közül jelenleg csak egyetlenegy képes rá.

- A Démon?

- Igen. Bántani azonban még ő sem tudja, így Alisa élete és az épsége nincs veszélyben. Csak mindenki másé, aki ellenszegül a gonosznak – válaszolta elgondolkodva, majd folytatta:

- Régen volt rá példa, hogy fekete-mágusok befolyásolták a sárkányokat, és a sárkányok képesek voltak gonoszat tenni. A szívüket feketítették be mágiával. Ilyenkor a beszennyezett lényt kihasználták, az sokáig szenvedett, őrjöngött, végül belepusztult. Ezért tartják az emberek őket rosszindulatúaknak. De bocsássatok meg, most egy keveset pihenni szeretnék, mert sok erőmet kellett arra felhasználnom, hogy Lydiát életben tartsam.

- Menj csak! - bólintott a két férfi. Majd jelentőségteljesen mosolyogva pillantottak egymásra, amikor látták: a napnyugtakor feltámadt szellő az ezüst-szőke hajzuhatagot ott lebegtette a sérült lány mellett.

Lydia nyugodtan feküdt. Fájdalomcsillapító főzetet itattak vele. Épp nem ült mellette senki, mert a félelf nő Robertot vette körül anyai gondoskodással, vitte a gyermeket fürdeni és vacsorázni. A lány ébren volt, de behunyt szemmel töprengett: majdnem sikerült üzenetet átadnia Lionnak. Sóhajtott, és újra próbálkozott:

"Sir Karleen, merre vagy?" Többszöri próbálkozás után szinte berobbant tudatába a válasz:

„Melletted.”

Lydia gyorsan kinyitotta a szemeit. Lion valóban ott ült mellette. A férfi smaragd szemeiből gyengédség és a siker felett érzett öröm sugárzott.

- Sikerült! - suttogta mosolyogva, miközben megfogta a lány kezét. - Így végre tudunk beszélgetni. Az átok erre nem vonatkozik. A boszorkány szerencsénkre hibát vétett.

„Mert nem is volt meg ez a képességem még akkor” - válaszolt hang nélkül a sérült.

- De, megvolt, csak valószínűleg rejtve. Mi történt veled ma délután?! Hogy vittek el úgy, hogy nem vettem észre?

„ Valahogy elkapták a lovam kantárját, és kihúztak mögületek. A fegyvereimet elvették, aztán vágtatni kezdtek. A többi támadó még veletek harcolt, így nem tudtatok rám figyelni, sikítani meg nem vagyok képes. Ott, ahol megtaláltál, megálltak. Akárhogy próbáltam ellenállni, leszedtek a lóról és a földre taszítottak. Iszonyatosak voltak. Durván vigyorogtak és perverz dolgokat mondtak, viszont annyira lefoglalta őket a szándékuk, hogy sikerült az egyiknek a kardját megszereznem. Azt a martalócot azonnal le is döftem. Saját vasa lett a végzete. A másik rám támadt. Mielőtt azt is levágtam, megsebesített. Még kicsit arrébb tudtam vonszolni magamat tőlük - aztán csak arra emlékszem, hogy mellettem vagy.”

- Szerencse, hogy megtanultál vívni. Most már ne erőltesd magad! Pihenj, mert a telepátia is megerőltető. Főleg, hogy először használod.

A lány halványan elmosolyodott.

„Ugye, itt maradsz?!”

- Itt maradok. Vigyázok rád. De előbb hozok neked enni - állt fel az Oroszlán.

„ Jó” - mosolyodott el a lány.

A többiek a tűz körül ültek, és jóízűen ették a sült fajdot. Ryken ránézett öccsére, aki némán, diadalmas tekintettel válaszolt, amikor melléjük ért. Az idősebb fivér halványan elmosolyodott, bólintott, hogy megértette.

„Hát... sikerült! Lydia ugyan néma, de mégis képes velünk kommunikálni” - könnyebbült meg.

Lion gyorsan visszatért kis védencéhez, és apró húsfalatokkal etette a legyengült teremtést. Majd a félelf nő gyógyfőzetét itatta a lánnyal, aki hálásan nézett rá a gondoskodásért.

- Legalább most részben visszaadhatom azt az ápolást, amit annak idején tőled kaptam - súgta neki a mágus, miközben a homlokához rakta kezét, hogy megnézze, lázasodik-e. Szerencsére éppen nem volt vészes, de folyamatosan figyelniük kellett erre is.

Amikor a vacsorával végeztek, a fiú továbbra is ott ült Lydia mellett, a kezét fogva, miközben a gyógyteától a lány újra elálmosodott. Már egészen bealkonyodott, a tűznek fényes udvara lett, és azon kívül elmélyült a sötétség. A többiek a lángokat bámulva, halkan beszélgettek, míg Lion a sebesült álmát őrizte.

Néhány napig egy helyben kell maradniuk, amíg a mágiával sikerül eléggé rendbe hozni Lydiát ahhoz, hogy ismét lóra ülhessen...

A mágusok gondoskodtak a biztonságos pihenésükről. Mindenki aludt. Késő éjjel volt. Valahol az erdőben egy bagoly huhogott. Néha álmában csipogott egy madár, majd a fülemüle kezdett bele énekébe. A tábortűz már csak parázslott. Halvány fényköre rávetült az alvó harcostársakra. Egyikük motyogott valami érthetetlent, majd megfordult, és álmában jobban beburkolódzott takarójába.

Lydia felébredt. Sebe kegyetlenül sajgott. A jobb oldalát alig mozdította, máris erős fájdalmat érzett. De őrangyala ott volt mellette. Lion érzékelte, hogy a lány szenved a fájdalomtól. Már pihent annyit, hogy mágiájával csillapítani tudta a seb lüktető kínját. A lány egy idő után megkönnyebbülten sóhajtott.

„Köszönöm” - üzente Lionnak.

- Örülök, hogy enyhíteni tudtam. Iszonyatosan fájhat, de hősiesen tűröd - simította végig a lány arcát. Eközben megállapította, hogy a sebesültnek felment a láza. Nem akart mellőle elmenni, így újra a mágiát hívta segítségül. Egy edény hideg víz, egy puha kendő - és máris Lydia homlokán virított a vizes borogatás. A férfi aggódó arccal fölé hajolt, miközben hosszú, gyönyörű haja csiklandozón érintette az elbűvölő teremtés arcát és nyakát.

A lány - az ép bal kezét felemelve - bizonytalanul, félve simított végig az érte aggódó szoborszépségű arcon:

„Köszönöm. Ez jó. Kellemesen hűsít” - hunyta le a szemeit elpirulva, amit az Oroszlán a sötétben is tökéletesen észrevett.

- Pihenj csak, akkor hamarabb meggyógyulsz. Itt maradok veled és vigyázok rád - súgta Lion a fülébe, miközben odafeküdt a lány ép oldala mellé, majd óvón átölelte, és leheletfinoman odaérintette az ajkát az arcához:

- Aludj, kedves!

Lydia sóhajtott, azután - amennyire sebe engedte - kiscica módjára simult az ezüst-hajúhoz, és szinte azonnal elaludt.