David elgondolkodva lépett ki a főnökük irodájából. Azt latolgatta, hogy segítenie kell majd a fesztiválra érkező japán együttesnek is, mivel a menedzserük csak később tud majd Helsinkibe utazni - a rengeteg adminisztrációs munkája miatt. Szerencsére a szállásfoglalást már Japánból megoldották, neki csak utána kell majd néznie a szállodában, hogy minden rendben legyen. Így oda tartott.

„Öt fő érkezik, plusz három a segítőik, és még egy - a menedzser. De ő Lyn bátyja, így a testvérénél fog lakni. El ne felejtsem, hogy utóbbiról Lyn nem tudhat, mert meglepetésnek szánja Kisuke...” - lépett be a modern, sokemeletes épületbe.

- Üdvözlöm! - köszönt a recepción, majd egyből a japán banda foglalását ellenőriztette. Azt rendben találta, így a fesztivál szervezőit kereste fel, és velük is egyeztetett.

A Demonheartnek – kisebb bandaként – nem kellett vendég-taggal próbálni, ők az egy hét alatt csak két koncertet adtak. Ebből az egyik klubrendezvény volt – természetesen nem zártkörű, de a belépőjegyek már jó előre elfogytak. A másik a fesztivál nagyszínpadára volt hirdetve, a Susia előtt léptek fel, előzenekarként. A záró napon pedig két zeneszámot kellett előadniuk a japán vendégcsapat és egy finn énekesnő fellépése előtt, akiket a Susia követett.

Mint Eino korábban megjegyezte, a dobos-lízing Lynre rótta a legnagyobb terhet, mindkét bandában helyt kellett állnia.

Amikor a menedzser visszaért a kiadó épületébe, megnézte óráját. Bólintott, majd a lefelé lejtő folyosóra tért. Benyitott az alagsori próbaterembe, ahol épp a Demonheart próbált. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy dobosuk jelen volt a próbán, és úgy tűnt, a szokott módon, nyugodtan, összeszedetten viselkedett.

- Üdv mindenkinek!

- Helló, Dave! - köszöntötték a zenészek.

- Végeztetek? - kérdezte a leadert.

- Itt igen. Történt valami, hogy bejöttél a próba végére?

- Nos, kissé bővültek a menedzseri teendőim. A japán csapatnak is segítenem kell, míg a menedzserük meg nem érkezik. A kiadójuk egyik cégvezetője hívta fel a főnököt, ő kérte, hogy legyünk a segítségükre addig. Lyn, szabaddá tudod magadat tenni délutánra? Arra gondoltam, hogy ha - legalább az érkezésükkor - egy honfitársukat találnák a fogadóbizottságban, azt biztosan értékelnék.

- Ez igazán figyelmes tőled – jegyezte meg Eino.

- Igen, ma délután épp ráérek - bólintott Lyn is a szőke óriás felé.

- A Susia nem próbál? - érdeklődött Mika.

- A dobosukat mennek meglátogatni. Értésemre adták, hogy nem kérnek a társaságomból – vont vállat a japán.

- Gondolom, nem olyan udvariasan fogalmazták meg, ahogyan azt te előadtad – mordult fel Väjnö. Nem igazán zárta szívébe a híres bandát.

- Hai.

- Bírod még velük? Nem zaklatnak nagyon? - érdeklődött David.

- Már csak két hét a végéig – mosolyodott el kesernyésen a dobosuk. - Rendben leszek.

***

Lyn a vezető melletti ülésen ült a mikrobuszban, és elgondolkodva bámult kifelé az ablakon. Tiszta, csontig hatoló hideg idő volt. A téli napsütést csak nyúlfarknyi ideig élvezhették, hiszen északon ebben az évszakban igen rövidek a nappalok. Régmúltnak időnek tűnt számára, amikor ezen az úton a városba érkezett - egy nyirkos, hideg és ködös őszi reggelen. Joe azóta sem akadt még a nyomára – pedig biztosan kerestette. Volt bandatársa családja igen magas kapcsolatokkal rendelkezett, és - bár ezt a tényt nyilvánosan nem híresztelték -, de a volt munkatársai tisztában voltak vele. A támadásért zenésztársát mégis felelősségre vonták, mert a dobos súlyos sérülései miatt nem tudták teljesen eltussolni. Azért, mert kis híján halálra kínozta Lynt, csak rövid időre zárták be. Azonban Joe a fékezhetetlen természete miatt még ezt az aránytalanul kevés büntetést sem tűrhette. A japán tisztában volt azzal, hogy volt bandatársa alattomos, és bosszút forral ellene. Ehhez pedig minden családi kapcsolatát megmozgatja, és előbb-utóbb Európában rá fog találni.

Szerencsére Joe és a többi volt zenésztársuk sem tudott arról, hogy Lyn nevelőapja a londoni japán konzulátus legmagasabb rangú tisztviselője. A dobos ezért rejtőzhetett el a felgyógyulásáig Londonban. Gyógyulása után pedig - a lehető leggyorsabban tűnt el Angliából, úgy, hogy minden régi ismerősével megszakította a kapcsolatot. A múltbéli környezetéből egyedül a családja és Michael ismerte hollétét – de bennük feltétlen megbízott.

„Tulajdonképpen az a barom csak azért akar bosszút állni, mert visszautasítottam. Amikor közöltem vele, hogy nem akarok vele járni, és emiatt megvert, utána mélyen megsértődött, hogy a tettéért felelősségre vonták... Azt hiszem, a fesztivál után megkérem Kisét, hogy nézzen nekem otthon valami munkát. Japánig nem nyúlik ki Joe családjának a kapcsolatrendszere. Nem keverhetem bele a Demonheartes srácokat, mellettem minden bandatag és David, Jana, Joshua is veszélyben van.” - döntött.

Míg ezen morfondírozott, kiértek a reptérre. David leparkolta a mikrobuszt, a kiadó másik kisbusza pedig melléjük állt.

A menedzser a másik sofőrre bízta az autót, majd elindult az utasváró felé, nyomában Lynnel, aki az orráig felhúzta bátyja bolyhos sálját, de még így is didergett.

A nagy, üvegezett csarnokban már a vörös dobos számára is tűrhető hőmérséklet volt, így lazított öltözékén. Míg az érkező gépre vártak, beültek a kávézóba. Lyn hosszú ujjait melengette a forró csészével, majd szokása szerint apránként, lassú, megfontolt mozdulatokkal fogyasztotta el a tejjel kevert italt. Mire végzett, be is jelentették a tokiói gép érkezését.

Daviddel együtt ráérősen kiballagtak az utasváróba, és figyelni kezdték a tokiói gép utasait.

- Szerintem ők azok – bökött az állával négy ázsiai srác felé, akik szemükig húzott sapkával vagy orrukra tekert sállal várták a csomagjaikat.

- Lehet, de akkor hol vannak a többiek? - nézett körül a menedzser.

- Ott – mutatott az utoljára érkezők felé Lyn. - Ők hozzák a kényesebb hangszereket.

- Igaz, már együtt is van az egész csapat. Akkor menjünk, üdvözöljük őket!

A szőke óriás medveléptekkel iramodott meg a várakozók felé. A dobos könnyed, elegáns léptekkel, lassabban követte.

- Konnichiwa! - köszöntötték az érkezőket, majd Lyn folytatta japánul:

- Ti vagytok az Akuma no Nazo?

- Hai! - válaszolt egyikük meglepetten, majd jobban megnézte, hogy ki érdeklődött. - Ó, te japán vagy?

- Japánnak tartom magam – bólintott Lyn -, de Finnországban dolgozom.

- Omoshiroi desu! - mosolyodott el a japán fiú. - A menedzserünk testvére is Európában dolgozik.

- Hallottuk, hogy a menedzseretek csak később fog érkezni. Addig én leszek a segítségetekre. David Nieminen vagyok, a Demonheart menedzsere. Ő itt Elynor Gay, vagy röviden Lyn, az együttes dobosa – szólalt meg most már angolul David is.

- Ó, te is zenész vagy? Én Arakita Yuuto vagyok, az Akuma basszusgitárosa.

- Hai. Hajimemasite! - hajolt meg Lyn, hajával elrejtve arcát, hogy a név hallatán meglepődése ne látsszon, még véletlenül sem.

- Először szedjük össze a holmitokat, aztán menjünk a két kisbuszhoz. Elviszünk benneteket a szállodába, utána ráértek bemutatkozni – javasolta David.

- Rendben.

Kis idő múlva az Akuma tagjai és segítőik elhelyezkedtek a két autóban, és elindultak a szállásuk felé.

A szálloda parkolójába érve az együttes leadere ment velük az ügyeket intézni, míg a többiek kipakoltak a járművekből.

A papírmunkák intézésekor a recepciós értetlenül csóválta a fejét:

- Ezt nem értem! Egy öt és egy három fős lakosztály lett foglalva, az rendben van. De a szoba számozásáról látom, hogy valamit a kollégám nagyon elnézett. Az nem öt fős lakosztály, amit ő foglalásként visszaigazolt Önöknek. Csak négy személyes, és sajnos nem tudom cserélni sem, mert a szálloda telítve van a fesztivál miatt.

- Pedig délelőtt még én is itt jártam ellenőrizni, hogy rendben van-e.... - bosszankodott David.

- Elnézését kérem, uram, délelőtt az említett kollégámmal beszélt. A foglaláskor és a visszaellenőrzéskor is hibázott.

- Ez azt jelenti, hogy itt egy fővel kevesebben tudunk megszállni? - kérdezte az Akuma vezetője.

- Igen, és ezért még egyszer elnézésüket kérem. Máris megkérdezem a másik hotelt, van-e szabad szobájuk, bár...

- Felesleges formaság, mert ott is telt ház van – folytatta a gondolatmenetet a szőke óriás.

- Sajnos, több mint valószínű, hogy így van – bólintott gondterhelten a recepciós a menedzser felé.

- Egy ember nálam is elfér erre a pár napra – jegyezte meg Lyn.

- Az valóban megoldás lenne – könnyebbült meg kissé David.

- Rendben van ez így? - aggodalmaskodott a japán együttes vezetője, aki időközben elárulta, hogy Toyama Haruhikonak hívják.

- Ne aggódj, elférünk. Úgy is csak aludni járunk majd haza, mert elég feszített lesz a programunk.

- Arigatou gozaimasu!

- Haru-chan, mehetek én? - kérdezte a basszusgitáros.

- Ike!

- Milyen vacsorát kérsz? Európait vagy hazait? - kérdezte a vörös hajú, amikor hazaértek a lakásába. Yuuto nem tudott választani, így Lyn felhívta Janát:

- Szia! Ráértek most?

- Igen, már elhoztam a suliból Joshuát, és itthon vagyunk.

- Kérhetek valamit?

- Persze! Átmenjünk?

- Igen. Vendégem van, de az remélem, nem zavar. Ha jöttök, készítesz nekünk valami ízletes finn vacsorát?

- Csak nem a bátyád?

- Nem ő, hanem egy japán zenész kollégám.

- Értem. Pyttipannu jó lesz?

- Szerintem jó lesz. Abban van zöldség és húsféle is.

- Vigyek hozzá valamit?

- Makkarám nincs, de van egy kis csirkehús. Az megfelel?

- Jó, de viszek hozzá makkarát is, úgy lesz az igazi.

- Rendben, várlak benneteket!

Mire Jana és a fia megérkeztek, Lyn elmagyarázta Yuutonak, hogy a lány a stylistjük, és ő finn ételt fog főzni nekik vacsorára. Jana és Josh hamar megérkeztek, és a nő már el is tűnt a konyhában. Josh viszont kérdezősködni kezdett, és elég jól elbeszélgetett angolul a japán vendéggel.

Lyn csak felületesen követte a beszélgetést. A reptéren – ugyan nem mutatta ki –, de nagyon meglepődött, amikor a japán basszusgitáros bemutatkozott, hiszen gyermekkorában az elemi iskolában volt egy, a zenésztársával azonos nevű osztálytársa.

„Elképzelhető, hogy ő az, de most még nem szabad a számára sem felfedni a valódi kilétemet. A művésznevem nem árul el.”- gondolta.

Az este kellemes hangulatban telt. Aztán Jana az órára nézett, és fiára ráparancsolt, hogy induljanak hazafelé.

- Hívok nektek taxit – vette elő a telefonját Lyn.

- Köszi, nem kell. Eino mindjárt itt lesz értünk. Mikánál volt valamit megbeszélni a fesztivállal kapcsolatban – felelte a nő.

A leader hamarosan valóban megérkezett, és miután bemutatkozott a japán vendégnek, már indult is hazafelé sógornőjével és unokaöccsével – Josht ölben vitte ki az autóig, mivel a fiú időközben elaludt.

- Remek emberekkel dolgozol – állapította meg ásítozva Yuuto. - Elfogadnak annak, aki vagy.

- Miért, az Akumában téged nem fogadnak el? - lepődött meg a házigazda. - Igaz, itt sem minden fenékig tejfel. Ahol beugró dobos vagyok, ott teljesen kirekesztenek.

- Az Akuma rendben van. Azért mellőznek a másik bandában, mert fiú-párti vagy?

- Iie. Bár a Susia kezdetben azért is kezelt le úgy, mert azt hitték, homoszexuális vagyok, de most már főképp az a problémájuk, hogy nem vagyok európai.

- Japánban pedig azért lennél nehéz helyzetben, mert nem vagy eléggé japán... Pedig anyanyelvi szintű a nyelvtudásod, és csak a zöld szemeid miatt látszik, hogy volt más felmenőd.

- Igen, tudom. Ott születtem, és ott voltam kisgyermek. De a zöld szemem miatt rekesztettek már ki Japánban... és mivel haza szeretnék menni, ott élni és dolgozni, előtte itt kell egy kis nevet szereznem, hogy elfogadjanak – mosolyodott el kesernyésen Lyn.

- Volt nagyon régen, még elemi iskolás koromban egy lány-barátom, aki hasonló helyzetű volt, mint te. Sokat bántották azért, mert az édesapja európai volt. Az apja hamar meghalt, pár évig az édesanyja egyedül nevelte. Sokszor védtük egymást a zaklató iskolatársaktól, amíg az édesanyja férjhez nem ment újra, egy japán férfihez. Onnan kezdve mindketten az új testvére védelmét élvezhettük... amíg el nem költöztek.

- Ha jól értettem, akkor a lánnyal együtt téged is zaklattak. Azért, mert barátkoztál vele, vagy...

- Vagy – vágta rá a basszusgitáros. - Tőle függetlenül is, mert más vagyok. Szóval, tőlem nem kell tartanod. Csak ennyit akartam mondani, mielőtt aludni mennénk.

- Yoshi! Nincs japán fürdőm, csak zuhanyzó. Mehetsz, addig megágyazok neked a nappaliban. Választhatsz: kanapé vagy futon?

- Van futonod?

- Van – bólintott Lyn, és megint Kisére gondolt, aki Japánból küldött neki hagyományos ágy-garnitúrát, hogy ha legközelebb meglátogatja, azon akar aludni...

- Akkor azt választom!

- Reggeli? Japán vagy finn?

- Lehet japánt kérnem?

- Hai.

Arakita Yuuto csakhamar az igazak álmát aludta a nappaliban leterített futonon. Lyn viszont a hálószobájában, az ágyán fekve sokáig bámulta a kintről beszűrődő lámpafényben derengő mennyezetet...

„...nem kell tőlem tartanod” - járt a fejében. Vajon mit érthetett alatta Arakita?!

„Mi van, ha emlékszik rám? Akaratlanul leleplezhet. De az nem lehetséges, hogy ennyi év után megismert. Sokat változtam.”- nyugodott meg végül, majd ő is álomba merült.

Szójegyzék:

Konstatál: megállapít, nyugtáz, észlel /idegen, német eredetű szavunk/

Konnichiwa!: Jó napot/Üdvözlöm! /japán/

Akuma no Nazo: Démoni talány, Démoni rejtély /japán/

Omoshiroi desu: érdekes /japán/

Hajimemasite!: Örvendek! - bemutatkozásra válasz /japán/

Ike!: Menj! /japán/

Pyttipannu: finn egytálétel krumpliból, hagymából és hagyományosan kolbászból – de készítik hússal vagy vegetáriánus változatban is.

Makkara: finn kolbász, egy kicsit hasonlít a krinolinra.

Iie: Nem /japán tagadószó, a 3. fejezetben már szerepelt, de kissé más jelentéssel/

Futon: hagyományos japán fekvőhely. Tulajdonképpen a tatamira /padlógyékényre/ teríthető matracból, alvópárnából /makura/ és paplanból áll, amit használaton kívül összehajtva eltesznek a szekrénybe.