Egy hét múlva, amikor Lydia már elég erős volt hozzá, hogy lóra üljön, a kis csapat folytatta tovább útját észak felé. Az eddigi szép, napos, nyár eleji időt felváltotta a hideg, szeles, borongós. Ezzel, és a terep nehézségeivel is szembe kellett nézniük. Ahogy haladtak, egyre kevesebb település akadt útjukba. Úti készleteik fogytával az elejtett vadakkal, és hozzá erdei növényekkel táplálkoztak. Az általuk követett ösvény egyre kihaltabb vidéken vezetett. Erre már nem jártak lovaskocsik, az országút észak felé jóval lejjebb húzódott. Csak biztos léptű lovakkal, öszvérekkel vagy gyalog lehetett átkelni a hegyvidék magasabb hágóin. A zord sziklák közt kanyargó út felázott a folyton csepegő esőtől. A kopár tájon néhány kiszáradt fa csonkja meredezett, befutva az iszalag indáival. Satnya bokrok kapaszkodtak – magasan a fejük fölött, a sziklafalakon - a repedésekbe, dacolva a gravitációval. Apró leveleik csillogtak. Azokról is csepegett az esővíz. A cseppek halkan koppantak a vándorok vízhatlan fejfedőin és felsőruháján. Varjak repültek az égen. Fekete sziluettjük csak elmosódottan látszott a párában, ami károgásuk hangját is jótékonyan letompította – mellesleg épp hangjuk árulta el a csapatnak, hogy varjak... A sötét madarak mind egyfelé tartottak. A barátok összenéztek: mindannyian tudták, hogy ahol tömegesen felbukkannak ezek a dögevők, ott előtte valami történt...

Hawk és Lion lovai prüszkölni kezdtek. A nedvesség szagán kívül valami más kellemetlen is az orrukba jutott. Elani lova, Vihar szintén nyugtalankodni kezdett. Mindenki óvatosabbá vált, bár a lovak nem közvetlen veszélyt jeleztek. Óvatosságból azonban megálltak. Lion – mint legerősebb mágus – érzékei segítségével átkutatta a terepet. Elhúzta a száját, de a többieknek csak annyit mondott, hogy veszély valóban nem fenyegeti őket, viszont kellemetlen látványra készüljenek...

- Sajnos kerülnünk nem lehet, nincs más út – mondta még, majd előreindult.

A szurdok szélesedett, a sziklafalak egy kissé tágasabb területet öleltek át. Itt döbbenetes kép tárult szemeik elé.

Az út egy kis falun keresztül vezetett - volna - ha még a falu ott állt volna. Egy háza sem maradt épen. Csak fekete, égett falcsonkok mutattak kormos jelekként az égre. Az eső ugyan eloltotta az égő házakat, de azokból alig maradt valami.

Ahogy még közelebb értek, iszonyodva fedezték fel az első halottakat. Lion egyből átültette maga elé Lydiát, és próbálta a látványt takarni előle. Landras ugyanezt tette Sannahval, és Elani a kis Robertoval. Ugyanis az általuk „megszokottnál” az sokkalta szörnyűbb volt. A néhány napja itt dúlók iszonyatos kegyetlenséggel mészároltak le mindenkit, válogatás nélkül. Sok embert szétvágtak, vagy szabályosan darabokra téptek. A testrészek véres csonkjai szanaszét hevertek mindenütt. A jószágok tetemei ugyanilyen állapotban hevertek gazdáik maradványai mellett. Az eső mosta a véres-sáros darabokat, az egész falut egyetlen nagy rózsaszínes pocsolyává változtatva. Szerencséjükre az út kissé kiemelkedett, így abba nem kellett belegázolniuk, csak óvatosan, undorral kerülgetni, közben érezve a belőle áradni kezdő bűzt.

Agyukat szinte ki kellett kapcsolniuk, hogy átjuthassanak. A településen a felriasztott varjak felhőjén kívül csak egy csontsovány, depressziós kutyát láttak, ami vonyítva menekült az erdőbe, amint a lovakat meglátta.

Mire kiértek a falu másik végén a romok közül, mindannyian fehérek voltak a sokkoló látványtól, pedig azelőtt is éltek meg durva dolgokat.

- Ki tehette?! - nyögte a rosszulléttel küszködve Elani. A régi kóborló idegeit is felborzolta a látvány.

A mágusok és a pap komoran néztek egymásra. Mind a négy mágus érezte a néhány napja itt jelenlévők torz, töményen

gonosz auráját.

- Ezek alsóbbrendű szellemek voltak. A Démon csatlósai, de már nincsenek a közelben. S hogy miért tették?!Valószínűleg csak élvezetből. Nem hinném, hogy ez az eldugott, kicsi falu népe ártott volna nekik - válaszolt keserűen Ryken, miközben továbbhaladtak, és maguk mögött hagyták a koromtól feketéllő faldarabok eső-áztatta maradványait. Távoztuk után a levegőben keringő varjak újra lecsaptak...

Sokáig a látvány hatása alatt voltak. Sannah még mindig reszketve simult védelmezője karjába. Némán lovagoltak, miközben a környező erdőt fürkészték. A folytonosan csepegő eső lassanként elállt. Hallgatódzó csend lett, csak a lovak patáinak tompa dobogása hallatszott. A föld párállni kezdett. A tapasztalt vándorok egymásra néztek: ez csak egyet jelenthet: nemsokára sűrű köd ereszkedik alá, ami útjukat akadályozza...

- Azt javaslom, sürgősen keressünk egy alkalmas helyet, ahol meghúzódhatunk. Ha beáll a sűrű köd, eltévedhetünk és elszakadhatunk egymástól - jegyezte meg Farro.

Társai egyetértően bólintottak.

- Nos, Tenoro! Erre jártál már?- kérdezte tőle Elani.

- Nos hát egészen véletlenül igen, húgocskám! És minő meglepetés - tudok is egy remek helyet itt, a közelben - vigyorodott el a nagybácsi.

- Akkor vezess oda minket gyorsan, amíg odatalálunk.

- Hm... na lássuk csak, merre is kell menni? Ennél a fánál jobbra... azaz nem. Balra...

- Tenoro! Ne szórakozz! - kezdett bedühödni a nő. Szemeiben már táncoltak a piros szikrák, így a nagybácsi sürgősen befejezte húga ugratását, de a többiek mind jót derültek rajtuk. A dalnok elégedetten nézett végig a társaságon:

- Na, ez már kellett. Azt hittem, végleg megdermedt mindenki. Igen, tudom, az a látvány mindannyiunkat elborzasztott, de tovább kell lépnünk, mert ezt akarjuk megállítani.

- Igazad van, barátom - mosolyodott el Landras -, de szerintem igyekeznünk kellene a menedékhez.

- Gyertek utánam!- térítette le lovát a dalnok egy keskeny ösvényre. Csak egyesével fértek rajta. Lion előreküldött mindenkit, majd Lydiával a karjaiban hátramaradt. Utolsóként indulva mentális erőteret hozott létre az egész csapat felett, hogy bele ne fussanak valami kellemetlen meglepetésbe.

A növényzet ritkulóban volt. Ezzel párhuzamosan sziklák kezdtek feltünedezni újra, és a lovak patái már nem az ázott földbe süppedtek puhán, hanem a köves talajon csattogtak. Előttük a szürkeségből lassan kibontakozott egy sötétebb folt. Egy barlang feketén ásító szája. A bejárata nem volt túl nagy, de egy ember kényelmesen befért rajta. Belül viszont mindannyian elfértek benne, és még a kövekből sebtében épített tűzhelynek is jutott hely.

Az összegyűjtött fa ugyan vizes volt, de a mágusok legjobb tanítványának ez nem jelentett akadályt. Anter csinos kis máglyát rakott, és hamarosan vígan ropogott a tűz.

A lovakat kint hagyták a tisztáson, a barlang előtt. Hadd legeljenek kedvükre... Az Éjherceg, Vihar és Hawk lova, Diablo különleges tulajdonságaik révén összetartották a többit is. Ösztöneik messziről jelezték az esetleges veszélyt, amit rögtön gazdájuk tudtára is adtak. Arasus sólyma nem óhajtott a lovak mellett, a ködben ázni. Így gazdája vállán trónolva beszállíttatta magát a fedett menedékbe. Néhány órája a varjak miatt nagyon nyughatatlan volt, de nem repült el. Roberto, az elf nő lován ülve utaztatta a vállán. A kisfiúnak különleges érzéke volt a madárral való bánáshoz. Ügyesen nyugtatta, halkan beszélt hozzá, és így nem is figyelt a többieket teljesen sokkoló látványra.

A barlangot épp idejében érték el. Fél órával az érkezésük után már szinte vágni lehetett volna odakint a ködöt. Hajukból, ruhájukból csöpögött a víz. A két Knight-testvér szinte versenyt prüszkölt Sannahval. De Tenoro is rákontrázott néha...

Elani megint átvette a vezénylést:

- Szépen nézünk ki, ha betegek lesztek. Átöltözni! Nyomás! Először a lányok és Roberto! Ti addig kénytelenek

lesztek arrébb menni - terelte félre fensőbbségesen a barlang egyik beugróját vizslató Hawkot és Rykent.

- Rendben, megyünk. Csak átvizsgáltunk minden zugot, hogy biztonságos-e - bólintott a nőre mosolyogva a lovag.

A beugró előtt anyafarkasként őrködött a harcoslány, amíg a többiek átöltöztek. Ezt Tenoro nem hagyhatta ki:

- Drága húgom! Mit rejtegetsz annyira?!

- Te csak foglalkozz a saját dolgoddal, perverz dalnok! Nincs itt keresnivalód!

- Jól van, te nőstényördög! Megyek már, rakok még a tűzre.

- Mi vagyok?! - villant a piros fény, majd kissé megszelídült. - Ajánlom is, hogy ne feledkezz meg róla, és tegyél

fel teavizet is. Mert a lelkeden szárad, ha valaki megbetegszik.

- Miért pont én vagyok mindennek az oka?- morogta Tenoro elmenőben.

- Mert egy perverz dalnok vagy, és mindig rád tudom fogni - nevetett fel Elani. Erre nagybátyja már nem is szólt, csak vigyorogva legyintett, mintha azt mondaná: „Eh... nők...”

Mikor mindenki megszárítkozott és átöltözött, kapott egy bögre forró gyógyteát.

- Nem ezen élek, Húgom. Miért nem bort adsz? - nézett fel furcsa arccal a dalnok.

- Mert akkor nem lehet veled bírni, állandóan énekelsz és perverz szövegeket szavalsz.

- Hogy én???

- Nem, hanem a fán ugráló mókus...

- Tessék? A mókus verset mond?! És perverz? Neki miért adtál bort?

- Áh... - legyintett lemondóan és kissé dühösen a nő, és továbbment Hawkhoz, a lovag teájával.

- Idd meg, Sir, ez most jót tesz - nyújtotta oda az ivókupát.

- Köszönöm - felejtette a tekintetét Hawk a harcos lányon. - Neked is pihenned kellene.

- Majd később. Még van néhány apró dolgom.

- Segítek - nézett rá a lovag úgy, hogy Elani zavarba jött.

- Hm... csak egy kevés női munka. Varrás.

- Azt majd világosban végezd. Most inkább aludj - fogta meg a kezét, és húzta magával. A nőt az imént, általa készített

derékaljhoz vezette, és szigorúan ráparancsolt, bár a szemében vidám szikrák táncoltak:

- Most pedig pihensz. Én nem a bácsikád vagyok, hogy visszafeleselj.

- Nem, tényleg nem vagy az. Minő meglepetés - nevette el magát a lány, mire a lovag is elmosolyodott, és megcsóválta a fejét:

- Azt nem álltad meg most sem, hogy valamit ne mondj.

- Ismersz.

- Igen. Nagyon is - ültette le a nőt, aki fáradtan dőlt hátra.

- És Roberto? - kérdezte Elani álmosan, mire Hawk így válaszolt:

- Idehozom melléd.

- Te hol alszol, ha elfoglaljuk a helyedet?

- Majd vigyázok rátok - takarta be a lányt, aki mosolyogva suttogta:

- Az jó lesz.

Mire Hawk visszaért a kisfiúval, Elani már aludt. A gyereket is betakarta, majd odafeküdt melléjük, a köpenyébe

burkolódzva. Landras Sannah mellett tért nyugovóra. A lány már rég aludt, amikor az elf odament hozzá. Leült, felhúzott térdeire támasztotta állát, úgy nézte sokáig a szőkeséget. Aztán óvatosan, hogy fel ne ébressze, ő is álomra hajtotta fejét.

Karleen lovag óvón ölelte magához Lydiát. Mélyen aludtak. Ahogy a többiek is mindannyian...

Liont az éjszaka közepén valami felébresztette: karjaiban a lány nyugtalanul mocorgott. Hirtelen megrezzent, majd

rémült tekintettel ült fel. A férfi látta, hogy mennyire ijedt, ezért még szorosabban magához húzta, majd gondolatban megkérdezte:

- Valami baj van?

- Rosszat álmodtam - indultak el macskaszemeiből a sós, csillogó cseppek.

- Nyugodj meg. Itt vagyok veled.

Lydia azonban továbbra is kétségbeesetten kapaszkodott a fiatal mágusba, miközben némán zokogott.

- A boszorkány és a tűzvarázsló...

- Mi van velük? - kérdezte a fiú, miközben a lány könnyeit törölte le. A mozdulat gyengéd simogatássá változott.

- Álmomban megjelentek, és azt mondták, mi is úgy fogunk járni, mint az a falu.

- Ne sírj! Nem fogunk úgy járni. Nem engedem.

A lány szeme tágra nyílt. Reszketni kezdett. Némán kiáltott: "Neeem! Nem bánthatod!" A baljóslatú kacagás még

sokáig ott visszhangzott az agyában.

Az Oroszlán erősebben magához húzta:

- Ne félj! Vigyázok rád, és nem megyek mellőled el. Még ha az átkot nem tudjuk megtörni, akkor sem.

- Hallottad?!

- Hallottam. Most már tudom az indítékát. Te nem is magadat, hanem engem féltesz ?!- fogta puhán tenyerébe a

könnyáztatta kis arcot. - Majdnem elárultad magad neki. Szerencsére a válaszodat elrejtettem előlük a mágiámmal. Nem

tudhatja meg, hogy képes vagy a telepátiára. Akkor meg akar majd ölni téged.

- Így is meg akar...

- De ha kitudódik, hogy a különleges képességeid nem tűntek el, akkor még nagyobb veszélyben leszel. Nem akarlak

elveszíteni!

- Én sem, téged - simult hozzá a lány újra sírva.

- Ne sírj! Aludnod kell. Pihenj. Többé nem lesz képes az elmédbe jutni - dőlt hátra a férfi, magával húzva Lydiát. A lány lassan megnyugodott az ölelő karok biztonságában, és újra elaludt. Az Oroszlán csak nézte, a selymes, hosszú hajat simogatta és a kettőjük párbeszédén gondolkodott:

„Félt, és nem akar elveszíteni. Szeret engem, de hogy?! Mint testvért, vagy szerelemmel?”