„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” - idézte fel Lyn a nagy angol drámaíró szavait gondolatban, míg megpihent egy pillanatra, hogy egy korty teát igyon. A leader búcsúszavainak köszönhető rövid szieszta után újult erővel ütött a dobokra.

A dübörgő dobszóló mellé egymás után csatlakoztak a Susia tagjai. A basszusgitár megerősítette a kemény, gyors ritmust, majd felsírt a két elektromos gitár és belépett a keyboard is. Az utolsó, ráadás számot játszották. A rajongók a színpad előtt tomboltak. A rendezőgárda alig tudta féken tartani a tömeg elejét, akiknek nem csak a zene miatt volt adrenalin-túltengésük, hanem a kezükben tartogatott sörös dobozok tartalmától is.

A mindennapi életükben ezek az emberek favágóként, szerelőként, hivatalnokként, ápolóként, vagy épp teljesen más munkakörökben dolgoztak. Itt viszont - kilépve a mindennapok monoton körforgásából - elfelejthettek mindent, csak a jelennek létezhettek.

A Falka tagjai elpengették-leütötték az utolsó akkordokat, befejezésül Lyn még egyszer rápergetett a dobokra. A színpadról csak alaktalan masszának tűnő tömeg felordított-felvisított, újabb ráadást követelve. Két-három erősen ittas - öltözékük alapján - motoros bandatag az elégedetlenségének üres sörös dobozok dobálásával adott hangot. A biztonságiak megpróbálták kiemelni őket. A felfordulásban a leader meghajlást vezényelt, a reflektorok elhalványultak és a banda leballagott a kulisszák mögé.

A japán megkönnyebbülten sóhajtott. Röviden elköszönt a Susi joukke tagjaitól és menedzserétől, majd otthagyta őket a folyosón, néhány más zenekar tagjainak és a barátaiknak a körgyűrűjében. A leasing véget ért.

Az öltözőnél már csak Jana várta.

- Fantasztikus voltál! - fogadta lelkesen, majd folytatta, miközben az öltözőasztalnál segédkezett az álarc és a smink eltávolításában:

- Sajnálhatja a bátyád, David, a Demonheart és az Akuma-tagok, hogy nem láthattak végig. De készült rólad felvétel, majd azt megnézhetik.

- Arigatou! - mosolyodott el fáradtan Lyn. - Ők hol vannak?

- Music-interjú. Szerintem a Demonheart és David azóta már végeztek és hazaindultak. Viszont a riporterek várják, hogy Christine hercegnő is kegyeskedjék megjelenni.

- Megint át kell alakulnom?! - nézett meglepetten a körülötte tüsténkedő nőre.

- Nem a tépőzárasba. Csak kényelmes, alkalomhoz illő öltözetbe. Ne félj, hoztam rád való női ruhát.

- Miért nem vehetem fel a farmernadrágomat és a pólómat? Az a megszokott öltözékem.

- Mert Antti kijelentette, hogy az aranytorkú énekesnőtől akar egy interjút. A bátyád rögtön rábólintott, hogy értesít, és nemsokára visszajössz beszélgetni vele.

- Mattaku! Mi jár abban a csavaros eszében?! - szörnyülködött tréfásan és sóhajtott:

- Tehát az újságírók sem jöttek rá, hogy Christine én voltam? Tovább kell játszanom a szerepet...

Majd hirtelen más jutott eszébe:

- Te hogyan fogsz hazamenni?

- Eino megvár és elvisz az anyósomhoz. Joshua már ott van, és ma náluk alszunk, mert ilyen későn már nem biztonságos egy nőnek kísérő nélkül hazaindulni.

- Akkor igyekszem, hogy ne várjon sokáig rád – válaszolt a dobos.

Úgy negyedóra múlva Lyn egy elegáns, fekete, félhosszú ujjú koktélruhát, lapos sarkú papucscipőt és a hosszú, hullámos, vörös parókát viselve, kezében apró borítéktáskát szorongatva köszönt el a szálló halljában a finn stylisttől és Einotól.

A japán zenész beszállt a liftbe, és felment arra az emeletre, ahol az Akuma kapott szállást. Az emeleti folyosó végén kialakított tárgyalót jelölték ki a riportjaik helyszínéül. Lassan ballagott a terem felé, amikor az üres folyosón valami furcsát érzékelt.

Óvatos, halk mozgással, és érezhetően nem jó szándékkal közeledett valaki mögötte. Lyn villámgyorsan felmérte a terepet, és észrevette, hogy a fal melletti - néhány lépéssel előtte lévő - szék oldalához tolva otthagytak egy takarítószeres kocsit. Odaugrott; a kocsiból kilógó fém felmosónyelet szabad kezével megragadta, majd kézitáskáját elengedte, és a felmosórudat fordultában két kézzel maga elé kapta. Épp időben, mert hátulról egy szakadt kinézetű, eszelős tekintetű, bőrdzsekis figura próbálta leütni, ököllel. A támadó csuklócsontja rácsapódott a könnyű, de erős acélrúdra. A fickó hangosan, angolul káromkodott, miközben kezéből kirázta a zsibbadtságot.

Arakita Yuuto épp ekkor lépett ki a bandatársai szobájából. Amint meglátta, mi történik, a rocker és Lyn közé ugrott, miközben a többiekért kiáltott. Ő és a dobos sem látta addig a támadó másik kezét - és az abban szorongatott csavarhúzót - amivel az hirtelen, többször lesújtott. Lyn a szúrást megpróbálta kivédeni, sinai-ként használva a rudat, de a felmosónyélen a csavarhúzó csikorogva csúszott meg. A rocker ökle így eltalálta a dobost - kapott egy nagy ütést a vállára. Az őrült figyelme ezután újra Yuutora terelődött. Ő eddig sikeresen védekezett puszta kézzel, de pár pillanat múlva felordított a fájdalomtól és térde megrogyott. Egy csavarhúzó állt ki a combjából. Ekkor Lyn kezéből valaki kikapta a felmosónyelet. A fickó menekülni próbált, de egyik oldalról kapott néhány jól irányzott rúgást az Akuma tagjaitól, a másik oldalról pedig a menedzserük ütött rá egy hatalmasat, leterítve a kardként használt acélrúddal, amit előzőleg ő vett el a testvére kezéből. Mindez másodpercek alatt zajlott le. Ezalatt az újságíró és a fotós is kirohant a teremből, ahol a beszélgetéseket rögzítették. Amikor meglátták, mi történt, segítettek a padlón tartani és őrizni a támadót, aki rángatta magát, hogy szabaduljon, miközben továbbra is folyamatosan, angolul szidta Lynt, az „idegen fattyakat” és a többi körülötte tartózkodót.

Lyn azonnal Yuuto mellé térdelt. Körülnézett, hogy segítséget kérjen, de Kise már akkor ott volt mellettük, és a kezébe adott egy kicsi, éles kést, amivel testvére óvatosan végighasította Arakita lábán a nadrágot a sebig. A sérült basszusgitáros a művelet alatt a fájdalomtól a fogát csikorgatta.

- Minden rendben lesz – nyugtatták.

- Nem szabad kihúzni, nagyon mélyen van – mondta Kisuke.

- Igen, észrevettem, csak fölötte egy övvel elszorítom. Hívtál mentőt?

- Mindjárt ideérnek.

- Ezt tedd addig a térde alá - adott át Lynnek az odaérkező Naga Hayato egy összehajtogatott pulóvert, majd elővarázsolt valahonnan egy kis palack vizet. Barátja mellé térdelt, megemelte Yuuto fejét és megitatta a folyadékkal.

- Te rendben vagy? - Kise Lyn mellé állt és aggódva vizslatta.

- Megütött, de most nem érzek fájdalmat.

A biztonságiak a mentősökkel egyszerre érkeztek. Átvették az üvöltöző, átkozódó angolt, majd mellőzve a finomkodást, elrángatták magukkal. Ezalatt a mentőorvos megnézte Yuuto sebét, ellátta, bekötött a fiú karjába egy infúziót, amibe fájdalomcsillapítót is tett, majd bólintott:

- Jól tették, hogy nem nyúltak a csavarhúzóhoz, és hogy szorítókötést alkalmaztak. Anélkül – akár –, eddig el is vérezhetett volna.

Majd óvatosan hordágyra tették, és a sérülttel hárman a tető felé indultak.

- A központi kórházba visszük, helikopterrel. Más nem sérült meg? Kisasszony, maga nagyon sápadt! - nézett az orvos a koktélruhás Lynre, aki eddig bírta. Megrogyott a lába és elveszítette az eszméletét. Kise kapott utána, aki rémületében abban a pillanatban elfehéredett:

- Doktor, a testvéremnek vérzik a bal karja! Az a baka yaro biztosan őt is megszúrta! De eddig miért nem vettük észre?!

- Óvatosan fektessük le a földre! - lépett melléjük az orvos, majd megnézte az újabb, ájult sérült karját, amiből dőlt a vér.

- Az a fickó csúnyán felhasította a hölgy felsőkarját, valószínűleg ugyanazzal a csavarhúzóval... Sokkot kapott, ezért nem érezhette.

Senki nem törődött azzal, hogy az orvost - Lynt illető - tévedéséről felvilágosítsa. Jobban érdekelte őket két társuk állapota. Az orvos folytatta:

- Ezt ölteni kell. Ideiglenes kötést kap, és őt is bevisszük a kórházba. Egy kísérő jöhet velünk, aki kérem, hogy hozza a sérültek papírjait!- magyarázott, miközben gyors mozdulatokkal látta el az újabb sebesültet.

- Lyné itt van a retikülben, amit a támadáskor elejtett – nyújtotta oda Hayato Kisukének a kis borítéktáskát, miután kinyitva belepillantott. - Yuutoé pedig a húzózáras farzsebében van. Mindig oda rakja.

Kisuke az aggodalomtól szinte szoborrá váltan térdelt Lyn mellett, és egyik kezével testvére ép kezét fogta, másikkal pedig a fekete retikült szorongatta. Naga határozottan megragadta menedzserük vállát, hogy kirántsa ebbéli állapotából:

- Te menj velük, Aniki! Segíts nekik, úgy, mint máskor! Szükségük van rád!

Kisuke hálás volt az Akuma dobosának, hogy a kellő pillanatban kihúzta őt a tehetetlen dermedtségéből. A máskor modell külsejű, de most csapzott hajú, összevérzett pólót viselő menedzser minden idegszálával mostohatestvérére figyelt, akit a helikopter egyik fekvőhelyére szíjaztak. Ott ült mellette, óvatosan fogta azokat a vékony, elegáns ujjait, amik néha elsimították az ő rakoncátlan, fekete fürtjeit, és amik alig egy órája még boszorkányosan forgatták a dobverőket. Lyn azóta sem tért magához. A karjába infúziót csatlakoztattak, csakúgy, mint a másik ágyon fekvő Yuutonak. Arakita végig magánál volt, ő maga szólította fel menedzserüket, hogy inkább a testvérére figyeljen. Kisuke lágy, kedves arckifejezését most komor maszkká torzította az aggodalom. Nem sokáig foghatta a szeretett kezet, mert amikor a kórházba értek, mindkét sérültet a műtőbe tolták.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy szüleiket és Lyn menedzserét is értesítenie kell. Azonnal a telefonjához kapott: Davidnak csak egy rövid üzenetet írt a történtekről, majd hívta Londont. Míg nevelőanyjával beszélt, folyamatosan a műtő felé figyelt.

Az óriás szőke menedzser negyedóra múlva futott be zaklatottan, és amikor meglátta Kisukét a műtő előtti váróban idegesen fel-alá járkálni, lihegve állt elé:

- Mi történt?

- A szállodai folyosón megtámadta őket egy angol fickó, aki a Susia rajongója. Annak a motoros bandának a tagja, amit korábban említettél nekem.

- Mondott az orvos valamit, mikor bevitték őket a műtőbe?

- Annyit, hogy reményei szerint mindketten rendben lesznek. Arakita-kun szerencsére nem veszített túl sok vért, és végig tudatánál volt, de Lyn... a sérülése mellett sokkot kapott.

- Tudtam arról, hogy a testvéredet korábban is érte támadás. Michael az egészet elmesélte nekem. A Demonheart tagjainak viszont nem árultam el, csak a minimális, szükséges információt. Vajon összefügg a két eset?

- Előfordulhat, hogy igen. Az elsőt egy híres, magas kapcsolatokkal rendelkező angol zenésztől szenvedte el. Akkor nem lehettem mellette, Japánban tanultam. Most szintén angol volt a támadó. Lyntől csak néhány méterre, a tárgyaló szobában ültem. Megint nem tudtam megvédeni!

- Ne vádold magad! Mindent megtettél, amit lehetett. Cseréld le a felsődet, hoztam egyet neked.

- Ha véget ér ez az egész, hazaviszem magammal – jelentette ki Kisuke, míg magára húzta a tiszta pólót. - Ha valóban a volt zenésztársa van a mai támadás mögött, akkor ti is veszélyben vagytok, ha mellette maradtok. Fura ez egy körülrajongott zenésztől, de ő a megszállottja Lynnek. Japánig viszont nem ér el a rokonai keze.

- Tényleg erős kötelék van köztetek, mint azt egyszer Eino megállapította. Nos, azt hiszem, utána fogok nézni, mit tehetek az érdeketekben egy ilyen szerződésbontás esetén.

David ezután pár percre egyedül hagyta japán kollégáját, hogy átugorjon a kórházzal szembeni kisboltba. Néhány szendviccsel, két üveg ásványvízzel és két kávéval felszerelkezve tért vissza. Mindketten leültek a váróban, hogy egyenek egy keveset. Épp megitták a kávéjukat, amikor a műtő ajtaja kinyílt, és kilépett egy orvos.

- Hogy vannak? - ugrott fel a székekről egyszerre a két férfi.

- Mindketten túlélik – mosolyodott el fáradtan a doktor. - Most vitték át őket az intenzív őrzőbe. Valamelyiküknek a rokonai?

- Elynor Gay bátyja vagyok – bólintott a fekete japán, kissé nyugodtabban –, Arakitának pedig a menedzsere, vagyis én képviselem az érdekeit.

- Értem. A testvérének nem volt annyira mély a hasított, roncsolt sérülése, de érsebésznek kellett ellátnia. Bár volt vérvesztesége, ennek ellenére elég az infúzió, amit kap. Elég hosszú vágást varrtunk a felsőkarján. Igyekeztünk úgy ölteni, hogy később minél kisebb látható heg maradjon. Inkább a sokkos állapota volt aggasztó, de leküzdöttük. Arakita lábához szintén érsebészt kellett hívnunk, a műtét alatt ő is vért veszített, azt pótolnunk kellett. Ő kisebb területű, viszont mély sérülést szenvedett, aminek nagy az elfertőződés-veszélye. Természetesen megtettük a fertőzés elleni intézkedéseket. Egy őrzőbe helyeztük el őket, szakmai és biztonsági okokból. Van ellene kifogása?

- Természetesen nincs. Védőőrizet?

- Igen, a szokásos intenzív őrzés mellett a rendőrség szerint szükséges, nehogy valamelyik idiótának eszébe jusson egy újabb támadás. Őszinte leszek: azon csodálkoztunk a kollégákkal, hogy a motoros banda idáig még nem nagyon okozott balhékat a fesztivál alatt, hiszen egy hete itt lézengenek a városban. Túl nagy volt a csend körülöttük.

- Rendben, és köszönöm, doktor.

- Kérem, kövessék a nővért, ő elvezeti önöket az őrzőig – intett az érkező ápolónő felé, aki bólintott.

- Csak az egyiküket engedem be – természetesen kórházi öltözetben. Most alszanak – közölte szigorúan a nő. - Én leszek ma éjjel az intenzív őrző, és lesz az ajtó előtt egy rendőr is.

- Egyikük a testvéred, másik a munkatársad. Eddig is mellettük voltál, Kisuke, most is te maradj velük! – javasolta a finn menedzser. – Én majd tájékoztatom az Akuma tagjait, hogy mit mondott az orvos.

- Én is így szeretném. Köszönöm, David! – válaszolt a japán. Elköszönt, majd követte a nővért, hogy átöltözhessen.

A kórterem ablakából látszó kinti világ éjsötétből lassan szürkére változott. Mivel északon, télen igen rövidek a nappalok, az utcai világítás fényei még sokáig égtek a reggeli derengésben.

Kisuke, aki ültében eldőlt az ágy szélén, a homályosan megvilágított kórházi szoba látványára riadt:

„Elaludtam! Kamik, ugye, nincs semmi bajuk?!”

Aggódva pillantott Lynre. Testvére eddig csendesen szuszogott mellette, de most - ahogy ő megmozdult -, az ép kezével keresni kezdte az ő kezét. Eddig összekulcsolt ujjaik ugyanis szétcsúsztak, amikor Kise felijedt.

A férfi elmosolyodott és közelebb hajolt mostohatestvére arcához, hogy a gyér fényben jobban láthassa. Lyn álmosan pislogott rá, és gyengén megszorította bátyja kezét.

- Itt vagy – suttogta megnyugodva.

- Nem hagylak többé magadra, Neko-chan – cirógatta meg óvatosan, a még mindig sápadt arcot.

- Megígéred?

- Igen, még ha apám kitagad, hogy az akarata ellen cselekszem, akkor is. Hazaviszlek magammal!

- Örülök neki – súgta oda Lyn, majd nehézkesen közelebb fészkelte magát bátyjához, és újra elszenderedett.

Kise átpillantott a másik ágyon fekvő Yuutora. A basszusgitáros a halvány világításban nyugodtan aludt. Az őrzőszobába benézett a nővér, majd belépett az ajtón. Ellenőrizte a műszereket, az infúziókat, és elégedetten bólintott:

- Rendben vannak.

Másnap a két sérültet átvitték az intenzív őrzőből egy kényelmes privát szobába, ahol lábadozhattak, de továbbra is védőőrizet alatt álltak. Kisuke is kapott mellettük egy fekhelyet.

Már délelőtt egymást váltották náluk az engedélyezett látogatók. Először David érkezett.

- Látom, megmaradtok! A szobátok előtt várakozik Jana, Josh, a teljes Demonheart és az Akuma – mondta vidáman.

- Lyn már felkelhet, de Yuuto nem tud, míg a combján a seb jobban össze nem forr – közölte japán kollégája.

- All Right! Hogy ne fárasszunk benneteket, egyszerre csak hárman fognak bejönni, pár percre. Toyama-san és a többiek el akarnak köszönni tőletek, reggel indulnak haza, Japánba. Őket már meghallgatta a rendőrség a történtekről. Hozzátok holnap jön egy nyomozó, eddig hagytak titeket egy kicsit pihenni. Ahogy sejtetted, Kisuke, a két eset összefügg – komorodott el mondandója végéhez érve.

A japán menedzser nem szólt, csak komolyan bólintott, jelezve, értette, hogy David az előző esti, a műtő előtt lezajlott beszélgetésükre célzott.

Látogatóik tényleg csak néhány percet beszéltek velük, de megnyugodtak, hogy a két sérült szépen gyógyul.

Alig, hogy elköszöntek, három újabb ember érkezett: a Yamato testvérek szülei Angliából, és az őket kísérő titkár.

- Igazad volt, fiam! Tényleg Japánba kellett volna már akkor menekíteni őt – ismerte be méltósággal az apjuk, kezét nevelt gyermeke egészséges karján nyugtatva. - Azt hittem, ha az az angol megkapja a büntetését, lezárul ez az egész, de tévedtem. Egész Európában vannak kapcsolataik, így könnyen megtalálják őt. Utánanéztünk, hogy otthon viszont biztonságban lesz melletted. Magaddal tudnád vinni Tokióba? Tanaka-san odakint várja, hogyan határoztok. Azért jött, hogy ha szükséges, segítsen.

- Tegnap, amikor a műtő előtt várakoztam, már akkor eldöntöttem, hogy végleg hazaviszem, apám – válaszolt a felvetésre Kise.

- Bennem is megfogalmazódott ez a lehetőség, még a fesztivál előtt – szólalt meg halkan Lyn. - De...

- Nincs de! A szerződésedet fel lehet bontani, David utánanézett. Sokoldalú vagy, még ha otthon nem is vagy ismert, hamar találnál munkát.

- Az Akumában elfér még egy billentyűs – kotyogott közbe Yuuto. - Haruval pedig duetteket tudnál énekelni.

- Valóban elférne. Iori ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy ő kizárólag elektromos orgonán játszik, így a csapatban nincs szintetizátoros. Lyn emellett jó énekes is. Ezt viszont a többiek helyett nem dönthetjük el – válaszolta menedzsere.

- Nem bántjuk meg ezzel Kirishima-kunt és a leadereteket? - aggódott Lyn.

- Nem. Iori kiválóan játszik a hangszerén, remek zeneszerző, de nem ért a keyboard programozásához. Haru pedig a fesztiválon kifejezetten örült annak, hogy nem mindig egyedül kellett énekelnie. Az Akuma megalakulásakor már felvetődött az a felállás-variáció is, hogy két billentyűs legyen, de eddig nem találtunk olyan zenészt, aki megfelelt az elképzelésünknek – magyarázott Arakita.

- Ha tényleg megfelelek, szívesen vállalom – jelentette ki Lyn.

- Küldök nekik üzenetet – vigyorodott el a basszusgitáros -, és már előre tudom a választ.

- Minden rendben lesz, nem féltelek benneteket! - mosolyodott el az anyjuk. - Vigyázz rá továbbra, is, fiam!

***

„Újabb téli reggel a kórházban” - nyitotta ki Arakita a szemeit.

Oldalra nézett. Azok ketten, az egymás közelébe tolt ágyaikon még aludtak, ujjaikat ismét összekulcsolták. A basszusgitáros elmosolyodott:

„Nagyon szeretik egymást, és ez így van rendjén.”

A folyosóról edénycsörömpölés hallatszott – hozták a reggelit. A közeledő zörgésre Kise és Lyn is felriadt. A menedzser nagyot nyújtózkodva ásított.

- Reggeli után gondolatban és szóban újra át kell élnünk a történteket – motyogta, míg a haját fogta össze.

A két sérült kérdően nézett rá.

- Nemsokára jönni fog a nyomozó, hogy meghallgasson bennünket – magyarázta.- Lyn, téged is megfésüllek, elég kócos vagy, és a fájós kezedet még nem használhatod. Yuuto, neked kell-e valamit segítenem?

Amikor a rendőr elment, mindannyian mély hallgatásba burkolóztak. Még mindig kísértette őket, ami történt.

„Ha nem leszel az enyém, ne legyél senkié sem” - mondta Lynnek a régi zenésztársa még akkor, amikor majdnem agyonverte őt, és elvitték a rendőrök. Lyn jól sejtette, hogy nem nyugodott bele az ő eltűnésébe. Megszállottan kutatott, felhasználva a családi kapcsolatait, míg nyomára bukkant Finnországban. Utána már csak egy itt élő angolt kellett találnia, aki átvállalta tőle a terve végrehajtását – természetesen jó pénzért.

A hosszabbra nyúló csend lassanként megnyugvást, majd álmosságot szült. Lyn és Yuuto is elszunnyadt.

„Ha alszanak, azzal gyorsabban gyógyulnak” - nyugtázta Kisuke, majd elővette laptopját, és azon kezdett dolgozni. Már a közös jövőjüket tervezte.

Úgy másfél óra múlva halkan kopogtak az ajtón. A menedzser halkan felállt és kinézett. Az őrzésükre rendelt rendőr mellett két ismerős alak állt: Antti Pryry és Jirky Nieminen a Musictól.

- Tudom, hogy rengeteget kellene pihenniük – szabadkozott suttogva az újságíró -, de a történtek nagy port kavartak a fővárosban és azon kívül is. Ezen felül „Christine” - azaz Lyn - interjúja is elmaradt...

- Tehát végül rájöttek.

- Egyszerre sérült Christine és Lyn. Ezért valószínű, hogy a két név egy személyt takar, bár eddig rajtam kívül mindenki elsiklott efelett az apróság felett – magyarázta Antti, még mindig suttogva.

- Igaz – bólintott Kise, majd hátranézett, a szobába. A két beteg éppen ébredezett.

- Yoshi, már nem alszanak – döntött. - Csak önöknek, és csak most adunk egy interjút, mert tudom, hogy korrektek. Más média képviselőjét nem fogadjuk - fordult a rendőr felé, aki csak egy fejbiccentéssel jelezte beleegyezését.

Lyn kálváriájának története befejeződött. Az egy órás beszélgetés végén Antti kikapcsolta a diktafont. Ezután egy kis ideig még némán ültek a betegszobában, Jyrkivel együtt. A fotós egyébként is elég szófukar ember volt, de most a riporternek is szüksége volt egy kis csöndre, hogy a hallottakat feldolgozza.

- Kérem, ne hozzák nyilvánosságra mindazt, amit megtudtak, csak azután, ha mi már hazautaztunk Japánba – nézett a két újságíróra Kisuke.

- Természetesen, menedzser, az önök kívánsága szerint cselekszünk. Óriási érdeklődést és felháborodást fog kelteni ez az ügy. Nem csak nálunk és Angliában, hanem világszerte. De így, hogy neveket és együttesneveket sem említünk, minket sem perelhetnek, és senki nem fogja a továbbiakban önöket zaklatni. Ha nincs alany – mert Lyn eltűnik – akkor az esetleges pletykák is hamar más témákkal foglalkoznak majd. Sok szerencsét az újrakezdéshez! – találta meg hangját, tette el diktafonját és állt fel a székről Antti.

Elköszönt, majd kilépett a kórház folyosójára. Jyrki - szokása szerint - szótlanul követte, miután felemelt kezével búcsút intett feléjük.

***

Szómagyarázat:

„Színház az egész világ,és színész benne minden férfi és nő” - idézet: W. Shakespeare: Ahogy tetszik II. felv. 7. szín

Mattaku!: /Mattaku Mou rövidítve/ Egek! Jó ég! /japán/

Yaro: gazember, gazfickó /japán/ (Baka Yaro – Hülye gazember – az egyik legnagyobb sértés, ha ezt mondják valakire Japánban)

vizslatta: vizsgálta, figyelmesen nézte