Az ajtóban a zsurnaliszták kicsit megtorpantak, és szigorúan néztek a velük szemben álló férfire. Nick volt az - a leader a Susiából – álarc és jelmez nélkül. Zavart arcán döbbenet ült, ez elárulta róla, hogy eleget hallott...

- A Susiára is vonatkozik a titoktartási kötelezettség – sziszegte oda neki Antti. - Ha megszegitek, nektek annyi... Van néhány adatom, amivel tönkretehetlek benneteket. A magatokfajta bandának – a csúcsról - igen nagyot lehet zuhanni.

- Tisztában vagyok vele – motyogta a férfi. Majd megkérdezte:

- Honnan veszed, hogy a Falkából jövök?

- Mint említettem, sok mindent tudok rólatok, Nick... de addig nem terítek ki minden lapot, míg az elvárt módon viselkedtek – vetette oda távoztában az újságíró.

Kise meghallotta a szóváltás egy részét, és kinézett az ajtón.

- Üdv! Csak egy percre zavarok – magyarázkodott a finn férfi. - Lynhez jöttem. Meglátogathatom?

A magas, izmos termetű japán kérdőn hátratekintett mostohatestvérére, majd annak beleegyező biccentése láttán ellépett a finn útjából:

- Egy perc. Utána távozol és soha többé nem is említed, hogy ismered. Ez a bandátok többi tagjára is vonatkozik.

- All right. Thank You.

A leader besétált a szobába, majd Lyn ágya elé állt:

- Sajnáljuk, ami veled történt, Lyn, jobbulást kívánunk! Azért jöttem, hogy elmondjam: a Falkának a támadáshoz nincs köze, bár egy rajongónk tette. Fogadd emiatt, és a munkád során irányodba tanúsított magatartásunk miatt az egész Susia bocsánatkérését. Elnézést kérünk, hogy így viselkedtünk veled. Ha előbb tudtuk volna, ki vagy...

- Sajnáljátok? - nézett fel csodálkozva rá a sápadt arcból világító két zöld szem. - Még nem is ismertetek, amikor csatlakoztam, mint helyettes, de, ha a gyűlöletetek ölhetett volna, akkor, a kiadónk irodájában – azóta már rég halott lennék. Ha tudtátok volna annak idején, hogy ki vagyok, vajon hogyan viselkedtek volna velem? Udvariasan? Visszafogottan? Ugyan már, láttam és tapasztaltam elégszer, hogy bántok azzal, aki csak kicsit is különbözik tőletek! Például a nőkkel - mint a prédátokkal. Muszáj volt álcáznom magamat, és nem csak a múltbeli eset miatt, hanem, mert minimum megpróbáltatok volna „levadászni”, mint akkor Joe...

A lány keserű fintort vágott, miközben ép kezének intésével belefojtotta a szót a válaszolni készülő Nickbe, és folytatta:

- Nem, valójában nem sajnáljátok! Nem kell a bűnbánó szöveg, ahhoz túl jól megismertelek benneteket, bármilyen maszk mögé bújtatok is. Amúgy is vége a közös munkánknak, ezen kár filozofálni. Mindenesetre, ha neked ez elég, kimondom, hogy megbocsátok. Köszönöm a látogatásodat. Sayounara!

Lyn elfordította a fejét, ezzel jelezve, hogy nem kíván többet tárgyalni a férfivel.

- Ideje őt békén hagynod – tanácsolta Kisuke a lesokkolt leadernek, majd mellélépett és az ajtó felé intett, hogy jelezze Nicknek: a látogatás véget ért.

- Általában nyugodt és csendes, de ha igazán felhúzzák, vad sárkánnyá változik. A Sayounara pedig azt jelenti, hogy véglegesen búcsút intett nektek, többé nem kíván veletek semmiféle kapcsolatba kerülni és az egészet lezártnak tekinti – fűzte hozzá.

- Értem. Még egyszer elnézést, hogy zavartam – köszönt el csüggedten a látogatójuk, majd távozott.

- Mégis te vagy az, Midori – kuncogott az ágyában Yuuto, miután az ajtó becsukódott a látogató mögött. - Hayato és én egyfolytában azon tanakodtunk - mióta megtudtuk, hogy Kisuke a bátyád -, hogy tényleg te vagy az, vagy volt még egy öcsétek, akire nem emlékeztünk.

- Hitomi a nevem, de mindegy... gyerekkorunkban is mindig összekevertétek – motyogta a lány zavartan. - Különben is, már nem olyan az arcom, mint régen. Plasztikai műtétem volt, bár soha nem állt szándékomban megváltoztatni a kinézetemet.

- Hai, hai, valóban nem ismertünk meg, épp ezért voltunk nagyon bizonytalanok. A kényszerű műtét eredménye pedig egy csodaszép japán babaarc lett, a régi, zöld szemekkel. Üdv a maszk nélküli világban, kislány! - nevetett a basszusgitáros felszabadultan. - Ha ezt Hayato megtudja...

- Az imént céloztál rá, hogy ő is sejtette, csak őrizte a titkot, amiért nagyon hálásak vagyunk mindkettőtöknek – ért vissza Kisuke melléjük, és köszönete jeleként meghajolt a másik férfi felé. - Azonban megkérlek, hogy erről még ne értesítsd. Elég lesz, ha mindez otthon derül ki. A testvéremnek addig Lyn a neve. Jelenleg még mindig veszélyben van az élete, ezért kapott védőőrizetet. Egyébként is szinte mindenki azt hiszi róla, hogy férfi. Nem tudják, hogy azonos azzal a japán énekesnővel, aki a fesztiválon annyira kiemelkedően énekelt. Az a néhány ember, aki ismeri a titkát, hallgat róla, és ez így van rendjén. Az Akumával Hitomi Japánban már önmagaként debütálhat.

***

A beteglátogatás után a középkorú házaspár karon fogva sétált a követségi autókig, Tanaka-san és a két másik japán férfi kíséretében.

- Yamato-san, ahogy megbeszéltük, holnap elkezdem intézni a lányuk hazaköltöztetését Japánba.

- Arigatou, Tanaka! Sokat segítesz vele nekünk és gyermekeinknek – köszönte meg az ötven év körüli, tiszteletreméltó tartású férfi, majd feleségével együtt elköszönt. A pár az egyik várakozó autóba ült, ami kivitte őket a reptérre.

- Matsuhiro, már nem foglalkoztat téged annyira, hogy a fiad az öröködbe lépjen - nézett rá kíváncsian a felesége. - És vajon mit szólnak majd ahhoz, hogy egy közös kistestvérük érkezik? Hiszen mindketten felnőttek.

- Kisuke a család örököse, de hiába nagyon jó gyermek, régóta tudom, hogy nem fogja követni a hagyományokat. Nemrég pedig beláttam azt is, hogy hiba ráerőltetni az akaratomat. Erre az a meghiúsult eljegyzés vezetett rá. Talán a születendő kicsi elfogadóbb lesz az apja rigolyái iránt, mint az elsőszülött fiam - aki a saját útját járja, szintúgy, mint a lányod. Annak viszont örülök, hogy ők ketten tényleg összetartanak, úgy, mintha valódi testvérek lennének. Biztosan mindketten szeretni fogják a testvérüket.

- Kisuke mindig is nehéz örökséget cipelt, és nekem most úgy tűnik, eddig Hitomi közelsége enyhített a súlyán. Talán a kistestvérük is segít majd a rá nehezedő teher könnyítésén. Ami viszont a lányomat és a fiadat illeti - úgy gondolom -, nem testvériek az érzéseik, bár mindenki felé azt mutatják. Sőt, még egymás felé is.

- Nani?! Nekem ez eddig fel sem tűnt. Lakhatnak így egy fedél alatt Japánban? Az otthoniak kevésbé rugalmasak e téren, mint az európaiak. A rezidenciánk teljes kényelmét szeretném nyújtani nekik, de oda azért nem fognak költözni, mert az Kyotoban van, a munkahelyük pedig Tokióban... Fel kell hívnom Tanakát, hogy nézzen ki Tokióban a fiam bérleménye közelében egy szép kis lakást Hitominak.

- Kérlek, ne tedd, mert ők valószínűleg nem akarnák. Mindig is szerettek kéznyújtásnyi közelségben lenni egymáshoz.

- Hai, akkor Tanaka egy kényelmes, eladó házat fog keresni a számukra. Kisuke a mostani bérleményét majd felmondja, ha sajátot sikerül vennünk nekik. Ezután már csak egy teendőnk marad: össze kell házasítani őket.

- Nem jelent gondot az a családodnak, hogy Hitomi egy félvér zenész lány?

- Ha eddig elfogadták lányomként, ezután is el fogják fogadni. Kisuke esetében is a család volt rugalmasabb azzal kapcsolatban, hogy a szórakoztatóiparban helyezkedett el. Tudod, hogy én sokáig elleneztem.

- Akkor gondolkozzunk, hogyan kellene a házasság ötletét előadnunk nekik úgy, hogy ne érezzék kényszernek.

- Szerintem sehogy, Aiko. Mint említettem, tanultam a múltkori esetből. Ha tényleg igaz, hogy úgy éreznek egymás iránt, meg fogják oldani együtt – szállt ki a parkolóban, és segítette ki a másik oldalon nejét.

A különgép csak rájuk várakozott. Amint fellépkedtek a lépcsőn, már zárták is az ajtót utánuk. Az utasok kényelmesen elhelyezkedtek, majd a repülőgép indult velük Angliába.

***

Egy héttel később:

Arakita az ágya szélén üldögélt. A mankó, aminek a segítségével egy kicsit már járkálhatott, mellé volt támasztva. A privát kórházi szobában most csak ketten voltak: ő és a Demonheart eddigi dobosa, aki épp befejezte a csomagolást.

- Mindent összepakoltál? - kérdezte Yuuto a lányt. - Kise mindjárt visszajön érted.

- Igen.

- Akkor köszönjetek el a nevemben újra a Demonhearttől, kérlek! Engem nem engedett el az orvos.

- Természetes, hogy nem engedett. Az a csoda, hogy úgy döntött, hogy végre holnap repülőre ülhetsz. Így is csak szakápolói kísérettel jöhetsz.

- Akkor is szerettem volna még egyszer elköszönni.

- Sejtettem, de ha egyszer nem lehet... Majd átadom nekik az üzenetedet.

- A klubba mentek?

- Iie, a kiadóhoz. Még néhány papírt alá kell írnom és csatolni az orvosi meg a rendőrségi okiratokat. Úgy értesültem, mindannyian ott várnak majd a próbateremben. Még Jana és Josh is.

- Gond nélkül fel lehetett bontani a szerződésedet? Nem sajnálod?

- Igen, gond nélkül, mert védett sértett lettem, így nem ért hátrány a kényszerű felmondás miatt. De, kicsit sajnálom. Élmény volt velük zenélni, jó barátokká váltunk. Mindegyikük remek ember.

- Azért azt jobban várod már, hogy holnap utazzunk, igaz? És a munkát az Akuma tagjaként? Ja, a fiúk nem tudták magukkal vinni néhány holmimat, amikor hazautaztak. Azok ott maradtak a lakásodban.

- Igen, várom – mosolyodott el -, és mindent összeszedünk. A te dolgaidat és a miénket is. Azért alszunk ma még a lakásban utoljára, mert - bár Kise már néhány nagyobb küldeményt postázott Japánba, például a motoromat is -, még mindig van ott csomagolni-való.

- Tokióban hol fogsz lakni?

- Egyelőre Kisuke bérleményében, de édesanyám megsúgta, hogy apánk megbízásából már keresik a megfelelő lakást, amibe – ha megveszik - mindketten át fogunk költözni.

- A szüleitek megengedik, hogy együtt lakjatok?

- Fushigi desu ne? Apánkon én is csodálkoztam, mert régi vágású nemes, de anyu szerint épp ő volt, aki javasolta, hogy jobban kijövünk anyagilag, ha egy lakást tartunk fent.

- Hát, ez valóban igaz. Mi is ketten lakunk egy lakásban Hayatoval, már azóta, hogy otthagytuk a szülővárosunkat. És legalább a menedzser figyel rád mindig, hogy ne felejts el enni.

- Nem hiányzik? Mármint Naga-kun.

Yuuto meglepődött a kérdésen, komolyan ránézett Lynre, és amikor konstatálta, hogy valóban érdekli a kérdezőt az őszinte válasza, kissé elvörösödve, habozva ismerte be:

- De, nagyon is.

- Holnapután találkoztok – mosolyodott el a lány.

Nyílt az ajtó, és belépett menedzserük:

- Indulhatunk, Lyn.

***

Amikor a taxi bekanyarodott a kiadó épületéhez, Lyn visszaemlékezett a fél évvel azelőtti érkezésére. A köd-áztatta utakra, a szürke betontömbre, ami a kiadó épületének bizonyult, a fényesen csillanó és tükröző üvegajtóra, a nyirkos hidegre, ami ráült az ágaikat fáradtan lógató parkolói fenyőfákra csakúgy, mint az egész városra.

Kiszálltak az autóból, és fagyos szél csapta meg őket. A fenyők havas ágait meglengette. A fehér jégpor egy része finoman csillant a levegőben, ahogy a szél elsodorta. Úgy tűnt, mintha a magasra nőtt növények susogva búcsút intettek volna nekik.

- Nézd, ők is elköszönnek – mutatta mostohafivérének a fákat, majd a hideg miatt sietősen, a külvilágot visszatükröző üvegajtó felé indult. Kisuke nem szólt, csak követte.

Tudta, hogy Lynre nehéz percek várnak, mert megkedvelte finn munkatársait. A földszinti előtérben David fogadta őket:

- Üdv, mindent előkészítettem, amit még intézni kell. A főnök is vár benneteket utána az irodájában.

- Rendben, köszönjük.

Keveset beszéltek, míg a papírokat aláírták. Később bementek a kiadó főnökéhez. Eevi friss teával és kávéval kínálta őket, mint máskor - de ideje volt tőlük elköszönni.

- Einoék várnak rátok a próbateremben. Ne haragudjatok, de én már nem kísérlek le benneteket, még intézni-valóm van itt, az emeleten. A Demonheartnek újra dobost kell keresnem. Holnap délelőtt még találkozunk, én viszlek benneteket a reptérre.

- Köszönök mindent, David! Akkor, viszlát holnap!

A lift levitte őket a földszintre. A fényesen megvilágított alagsori, lejtős folyosóra tértek, majd halkan benyitottak a próbaterembe. Jana és Josh a bejáratnak háttal ült, és a zenészeket figyelte, akik új számon dolgoztak, és a szólamokat, összhangzást próbálgatták, amikor Leo felnézett és elrikkantotta magát:

- Itt vannak!

Mindannyian abbahagyták a gyakorlást és az érkezettek köré gyűltek. Josh felpattant, megfordult, egyenesen a lányhoz szaladt és átölelte a derekát:

- Mondtam, hogy hasonlítasz anyura! Persze, nem az arcod, hanem te magad. Lány vagy.

- És milyen csinos lány! - tette hozzá Leo. - Ha ezt a női rajongótáborod tudná...

- Én tudtam – ismerte be Jana.

- Nani?

- Amikor először jártam nálad... A férfiak lakásai nem olyanok, bár egy férfi nem vette volna észre.

- Köszönöm, hogy nem szóltál róla senkinek – ölelte meg a japán lány.

- Elképzelhető, hogy más nő sem vette volna észre – szólalt meg Eino. - De te kiváló ösztönökkel megáldott stylist vagy.

- Lehetséges – gondolkodott el a finn nő.

- Fél éve, miután a Demonheartet megismertem, még úgy gondoltam, hosszú ideig itt tudok maradni – fordult oda zenésztársaihoz volt dobosuk.

- Nem rajtad és nem rajtunk múlt. A sors intézte így – válaszolt leaderük. - Mi is azt szerettük volna, ha sokáig maradsz a Demonheart tagja. Remek zenész vagy, sokoldalú, és jó ember. Segítettél rajtunk, ezért nagyon hálásak vagyunk.

- Bár most újra dobost keresünk – tűnődött Leo, vicces fintort vágva, azonban Väinö az oldalába könyökölt:

- Nem várhatjuk el tőle, hogy a történtek után maradjon, és továbbra is az életével játsszon.

- Nem is azért mondtam...

- Valóban dobost keresünk, de az ismertebbé válásunk miatt nagyobb a választék a jelentkezőkből, ezt részben neked is köszönhetjük - fűzte hozzá a leader. - A titkodat megőrizzük. Lyn nincs többé.

- Tényleg, megtudhatjuk a valódi nevedet? - kíváncsiskodott Mika.

- Yamato Hitomi.

- Szép név, mint a viselője – bókolt a billentyűs. Szokatlan tettén az egész csapat meghökkent.

- Mi történt Mikával? Kérdez és udvarol - álmélkodott a hegedűs.

- Leo! Szeretnénk folytatni a beszélgetést! - intette le újra a basszusgitáros.

Eino a japán menedzserhez fordult:

- Kisuke, neked is köszönjük a sok segítséget, amit kaptunk tőled, mikor épp Helsinkiben voltál.

- Örömmel tettem – mosolyodott el a férfi.

- Sokáig töprengtünk, milyen búcsúajándékot adjunk nektek. Nos, ez a megoldás született – nyújtottak oda a lánynak egy kis csomagot.

Hitomi belekukkantott. Három DVD lemezt látott benne.

- Az egyik a demónk, ami veled készült. A másikon a fesztiválról készült felvételeket láthatjátok. A harmadik - nos, az vegyes felvágott, ha szabad így fogalmazni. A próbáinkról, riportokról, koncertekről készült és öltözőbeli felvételekből áll – magyarázták felváltva.

- Köszönöm – suttogta meghatottan. - Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna tőletek.

Amikor elköszöntek, Jana még egy picit félrehúzta Lyn-Hitomit:

- A vegyes felvételeken Kisuke is többször szerepel – suttogta. - Mi lesz kettőtökkel? Ha hazatértek Japánba, akkor összeházasodtok?

A japán lány meglepődve és elpirulva tekintett finn barátnőjére:

- Mi testvérek vagyunk...

- Igaz, de nem vér szerintiek, és imádjátok egymást, ami minden kívülálló számára teljesen nyilvánvaló. Bár lehet, hogy ez kettőtök számára nem az?! Ideje tisztázni magatokban és egymással!

***

„Ugyanaz, de mégsem...” - gondolta Hitomi, amikor fáradtan roskadt le a nappaliban lévő sarokgarnitúrára. Hanyatt dőlt a kanapén.

„Hasonló a helyzet, mint a beköltözésem napja volt. Ugyanolyan fárasztó - bár akkor egyedül néztem szembe mindennel. Most itt van Kisuke. ” - szemlélte a mennyezetet.

Kise segítségével már minden holmijukat berakták a gurulós bőröndökbe és a sporttáskákba, a keyboardját pedig a tokjába. Egy táska maradt még üresen, hogy reggel abba gyömöszölhessék az összecsavart futont és pár apróságot.

- Tudom, hogy fáradt vagy, de gyere enni – ült mellé mostohatestvére, aki eddig a konyhában tett-vett.

Hitomi ránézett, majd szokása szerint elsimította a fiú arcába hulló, rakoncátlan fekete tincseket. A barna szemek hálásan, szeretettel tekintettek vissza rá:

– A mentőhelikopteren azon töprengtem, míg kísértelek, hogy vajon félresöpröd-e a hajamat még egyszer a szemeim elől. Hálát adok a kamiknak, hogy igen, képes vagy rá. Már nagyon hiányzott ez a szokásod.

A lánynak hirtelen eszébe jutott, amit Jana a búcsúzáskor mondott:

„Ideje tisztázni...”

Tovább cirógatta a hosszú tincseket:

„Tényleg nem testvérként szeretem, de ha elmondom neki, lehet, hogy nem maradhatok mellette.”

Kise gyengéden megfogta a simogató kezét:

- Nem fáj a karod? Nem szabad megerőltetned – aggódott.

- Kawaii vagy, Kise, de a karomat holnap muszáj lesz cipelésre használnom, mert nem küldhettünk mindent előre.

- Nem kell, lesz segítség.

- Te tudsz valamit, amit én nem – ült fel a lány.

- Azt mondták, nem árulhatom el. - Kisuke rejtélyesen elmosolyodott, majd Hitomit hirtelen az ölébe kapta:

- Na, jó, tényleg ideje vacsorázni.

- Megint tyúkanyót játszol? - érdeklődött mosolyogva a lány.

- Talán tyúkapót – nézett rá viccesen Kise, míg vitte a konyha felé.

- Á, az a kakas!

- Tyúkapó.

- De, kakas - ismételte Hitomi, mikor a fiú letette az öléből a konyhai székre.

- Nem, tyúkapó. Te meg a tyúkanyó.

A lány meglepődve és kérdően pillantott fel a mellette álló Kisukére. Észrevette, hogy mostoha-bátyja tekintete teljesen komollyá vált.

- Végre újra, minden nap egymás mellett lehetünk. Nem akarok többé távol lenni tőled – jelentette ki a fiú. – Amit az intenzív őrzőben mondtam neked, amikor - nekem iszonyatosan hosszúnak tűnő idő után - felébredtél, azt teljesen komolyan gondolom.

- Én is melletted akarok lenni – válaszolt a lány ugyanolyan határozottan.

- Örülök, ha így döntesz, kedves, mert én elég régóta szerelmes vagyok beléd, bár sokáig titkolnom kellett. Tudom, hogy sok ez így hirtelen. Lehet, hogy most számodra fura kérdés következik, de... hozzám jössz feleségül? - guggolt le mellé a fiatal férfi, átölelve a derekát.

Hitomi elpirult. Átölelte Kise nyakát, és a fiú fekete tincseibe rejtette arcát, úgy suttogta:

- Tudod, egyáltalán nem érzem furának, hanem természetesnek. Én is szeretlek, és igen, hozzád megyek! De mit fog szólni hozzá apánk?

- A szüleink Tokióban egy házat akarnak venni - kettőnknek. Szerintem bele fognak egyezni. Még apánk is. – Míg válaszolt, gyengéden megfogta a lány arcát mindkét kezével, és felemelte a fejét. Hitomi kipirult arccal nézett vissza rá. Kise lágyan lecsúsztatta az egyik kezét a lány állához, és finom csókot lehelt az ajkaira.

- Neko-chan, végre az enyém! - sóhajtotta, majd újra megcsókolta.

A mobiltelefon ébresztője diszkréten csörögni kezdett. Kisuke a fél kezével tapogatózott a hangoskodó után, de nem találta, így ásítva, hosszú, fekete haját megrázva tápászkodott fel a futonról. A telefont szándékosan nem tették este a kezük ügyébe, hogy véletlenül nehogy lekapcsolják és visszaaludjanak. Hitomi már nem volt mellette, a fiú hallotta a konyha felől a halk neszeket:

„ Reggelit készít.” - mosolyodott el.

Elkapcsolta az ébresztést és nyújtózott egyet. Megfogta a futont, a darabjait megrázogatta, majd az egészet szorosan összecsavarta. Belegyömöszölte az üresen hagyott táskába, aztán kisietett a fürdőszobába. Amikor számára elfogadható külsőt mondhatott magáénak, csendesen megközelítette a konyhát.

- Mit csinálsz? - ölelte át hátulról Hitomi derekát, és belecsókolt a nyakába.

- Tojástekercset – fordította felé az arcát a lány, miközben belesimult az ölelésébe.

- Melletted akartam felébredni – nyűgösködött Kise.

- Én is szerettem volna veled együtt kelni, de akkor nem készültem volna el ezzel időben – tartott oda a fiú szájához egy kész tekercset.

- Finom lett – mosolygott párja, miután megette. - Főzzek kávét? Bár, amit te készítesz, azt sokkal jobban szeretem.

A reggeli után gyorsan rendet tettek, és szétnéztek a lakásban, hogy véletlenül se hagyjanak ott semmit, ami az övék. Kisuke talált még a polcon egy pár dobverőt és egy könyvet, ami kimaradt a csomagolás után. Azokat is bepréselte a sporttáskába a futon mellé - egy zsákkal együtt, amibe előzőleg belerakta hálóruhájukat, egy tusfürdős flakont és a kint hagyott törölközőjüket. Amikor ezzel éppen elkészült, csengettek. Megérkezett David, az óriás termetű finn menedzser.

- Ez az összes holmitok? Arakitáé is? - nézett a nappaliba halmozott szintetizátor-táskára, két bőröndre és három nagyméretű sporttáskára. A csomaghalom mellé még két hátizsák volt odakészítve.

- Igen, az egyik sporttáska Yuutoé. A többi holmit korábban feladtam Japánba – bólintott menedzsertársa. - Toyama-kun már jelezte is, hogy a küldeményeink megérkeztek és átvették azokat.

- All Right! Akkor a nagyokat segítek levinni a mikrobuszba. Gondolom, a két kis hátizsákot ti viszitek.

- Igen, az kézipoggyász. – Hitomi már kabátban és bakancsban vette fel és dobta a hátára a zsákot.

- Óvatosabban a karoddal! - figyelmeztette őt Kise aggódva, majd gondosan a lány nyakába rakta azt a bézs, bolyhos sálat, ami valamikor még az övé volt.

David kis mosollyal nyugtázta, hogy a páros körül megváltozott a légkör. Amúgy is erős kötődésük egymáshoz előző nap óta érezhetően növekedett, és már nem testvéri jelleggel.

A mikrobuszban már ott üldögélt Yuuto, egy japán ápoló társaságában. A basszusgitáros örömmel üdvözölte őket, majd az ápolóval is bemutatkoztak egymásnak. Amint a csomagokat elrendezték és az utasok leültek, indultak a repülőtérre.

A reptéri parkolónál Tanaka-san várta őket.

- Itt a meglepetés – nevetett Kise.

- Nani?

- Üdvözletem, minna-san! Mindannyian a követségi különgépen fogunk hazautazni, amint megérkezik Londonból. Yamato-san visszavonul a nagyköveti munkától, már átadta az utódjának a hivatalt. Nagybecsű Aiko-sannal szintén hazaköltöznek, Kyotoba, a családi rezidenciára. – magyarázta udvariasan Tanaka.

- Mi történt apánkkal? Beteg lett? - aggódott Hitomi.

- Szüleik remek egészségnek örvendenek. Valószínűleg azonnal tájékoztatni fogják a döntésük hátteréről önöket, ha megérkeznek – válaszolt a titkár. Majd folytatta:

- Arakita-sant és ápolóját egy autó fogja behozni a váróba, önök pedig, kérem, fáradjanak utánam! A csomagokért is érkezett egy szállítójármű – intett a mellettük álló kisebb járművek felé.

- Segítek átrakodni, aztán mennem kell – szólalt meg David.

Először Yuutot segítették át a kocsira. Az ápoló kísérte. Elköszöntek a finn menedzsertől és az autó elhajtott velük. Utána a csomagokat rakták át a szállítójárműre, különös figyelemmel Hitomi keyboardjára, ami velük fog utazni az utastérben. Amint ezzel végeztek, Hitomi odafordult a szőke óriáshoz és meghajolt előtte:

- Mindent köszönök, David! Nem is tudom eléggé kifejezni a hálámat a rengeteg segítségedért!

- Nekem te már azzal megköszönted, hogy a Demonheartben játszottál. Dolgozz ugyanilyen odaadással tovább az új zenekarodban!

- Úgy lesz - ígérte a lány mosolyogva. – A zene az életem.

- És Kisuke? - nézett rá kérdőn a szőke.

- Az életem értelme – pirult el a lány.

David mosolyogva bólintott.

- Vigyázz rá! - fordult oda menedzser-társához. - Igaza volt Michaelnek, ő egy főnyeremény.

- Nagyon régen tudom, hogy az. Talán már azóta, mióta apám feleségül vette az édesanyját. Ő az én kincsem – válaszolta Kise.

- Örülök, ha így gondolod! Minden jót nektek!

- Remélem, még találkozunk! - búcsúztak el Davidtől, és a páros - az ujjaikat összekulcsolva - indult Tanaka-san után.

***

Szójegyzék:

Zsurnaliszták: újságírók

Thank You! Köszönöm! /angol/

Sayounara!: Viszontlátásra! - vagy helyesebben visszaadva a jelentését: Ég veled! /japán/ udvarias elköszönés, amiben ott lebeg a véglegesség érzete. Akkor használják, ha tudják, hogy az a viszontlátás már soha nem jön el...

Fushigi desu ne? Furcsa, nem igaz? /japán/

Kawaii: aranyos, cuki /japán/

Iie: Nem, semmiképpen /japán/

Nani?: Mi az? Hogyan?! /japán/

Minna-san: mindenki (udvarias forma) /japán/