Azt mondják, minden meg van írva a csillagokban. Amikor születtem, megnyílt egy kapu, és elindultam egy úton. Minden lépésem közelebb vitt egy kereszteződéshez, ahol döntenem kellett: Merre tovább? Újra megindultam egy irányba, és a mögöttem lévő ajtó bezáródott.

Hiába ismertem fel később, hogy nem azt kellett volna választanom, mert visszaút nincsen. Csak előre, az orrom után. Nem csinálhatok hátraarcot.

Az élet sokszor meglepőbbeket produkál a legvadabb fantáziánál. Ez nagyon igaz. Nem kell sci-fi regényt olvasnunk ahhoz, hogy szörnyekkel találkozzunk, mindenkiben él egy. Csak azon áll, vagy bukik - extrém körülmények esetén -, hogy előbújik-e belőlünk: valóban elég erősek vagyunk-e, hogy száműzzük a lélek eme torzóját. Ha igen, akkor nem jelenik meg. Ha nem -, akkor magunk válunk szörnyeteggé. Remélem, éltem folyamán soha nem változtam és változom át azzá, amitől viszolygok. Igyekszem, hogy elég erős lehessek.

A legnehezebb dolgok egyike, hogy önmagáról valljon az ember. Mások történetét sokkal könnyedebben meg lehet fogalmazni, mert tárgyilagosabban látja egy másik szem, egy kívülálló. A fantázia szülte írások is gyorsabban születnek – mert ott nincs határa a képzeletnek.

Nem vagyok angyal, sohasem állítottam, hogy az lennék. Minden embernek vannak hibái és erényei, változó arányban. Vagyis, az vesse rám az első követ, aki maga soha nem hibázott még létében…

Amibe viszont komolyan belekezdek, azt végigküzdöm. Mint eddigi életemet. Tehát, vágjunk bele a legnagyobb fába!

Gyermekkorom emlékei az idő homályába, a távolság kék ködébe vesznek. Lassan elszürkül mindegyik, és csak bizonytalan, tünékeny képeket őrzök róluk. Nagyon sokszor kezdtem már bele abba, hogy megörökítsem, hogy lejegyezzem legalább azokat, amelyek erősebben élnek bennem… de mindannyiszor rá kellett ébrednem, hogy hiábavaló igyekezet az egész. A szavak nem képesek visszaadni az elveszett mozaikdarabkákat... Most mégis újra megkísérlem.

Egy poros, vidéki nagyközségben születtem, a magyar rónaságon. Még sem vallom magam a település szó szoros értelmében vett gyermekének, hiszen olyan hamar elköltöztünk onnan, mint ha csak átutazók lettünk volna.

„Nagy meleg volt aznap, és én ablakot tisztítottam, meg függönyt mostam. Még búcsúra* is készülődtek a településen… Apa dolgozott, vidékre kellett mennie. Amikor estére hazaért, akkor kellett indulnunk a szülőotthonba. Megvártad, míg hazaér…” - mesélt erről anyám.

Talán két éves korom körüliek az első emlékeim. Ezekből az időkből csak homályos, megfakult képeket őrzök agyamban, mintha csak régi fényképek villannának a szemem előtt egy-egy pillantásra. A házunk kovácsoltvas, zöldre festett, néhol rozsdafolttal tarkított kapuja, egy udvar - ami gyermekszemmel hatalmasnak tűnt. De, jól tudom, ha egyszer megtalálnám azt a házat, és látnám az udvarát – bizony -, az csak egy kicsi, szűk és kopár területté szűkülne össze. Az udvar közepén szürke betontér, mögötte egy lapos tetős, deszkaajtós épület terpeszkedett. A deszkákon kopott, zöld festék, közöttük repedések, ahogy az idő vasfoga megviselte őket. Néha azok a nyikorgó ajtók feltárultak, mögöttük sötét, ablaktalan mélység ásított, amiből kissé kivillant egy autó profilja. Nem, az nem a mi autónk volt. Azé az állami cégé, ahol apám dolgozott. Mi is a cég épületében laktunk, a földszintes, elég hosszú ház fele irodákból állt, a hátsó részében, egy fedett teraszról nyílt a két lakás. Azért az udvar kopárságán valamicskét enyhített, hogy apámék egy kis konyhakertet teremtettek az egyik oldalra, és gyümölcsfát is ültettek. A betonplacc másik felén egy kevés füves rész húzódott az oldalsó, magas téglafalig, meg hátrafelé, a garázs mögé is. Igaz, ott már a csalán burjánzott… Amint járni tudtam, rögvest meg is ismerkedtem csípős figyelmeztetésével, hogy kerülnöm kell az ott bóklászást.

A téglafal mellett húzódott egy régi padlásfeljáró. Kopott, repedezett deszkalépcsőin sokat kuporogtam egymagam, később a fal túlsó oldalán lakó kisfiúval, Zsoltival együtt. Egy homokkupac is árválkodott még ott - valószínűleg egy régebbi felújítás maradványaként -, kisgyermekeknek remek szórakozást biztosítva. Zsoltival sokat turkáltunk benne, homokvárat építve, meg homok-süteményt sütve.

A másik udvari lakás lakóira nem igazán emlékszem. Csak egy fekete hajkoronára, ami egy nő fején billegett, kontyba tekerve. Akkori eszemmel mindig azt hittem, hogy pár pillanat, és az a nagy gombóc leesik a fejéről. (Még mindig használom az evőkanalat, amit tőle kaptam.)

„A csúnya asszony? Irigy és zsémbes teremtés volt. Nem sokan kedvelték őt” – emlékezett meg róla anyám.

A konyhánkban egy nagy asztaltűzhely – sparhelt állt. A padló szürke, mű-mozaikköves volt. Anyám a sparhelten főzött, télen pedig, a konyhát is azzal fűtöttük. Egyszer, úgy két éves lehettem, amikor játék közben elkezdtem magam körül pörögni. Elszédültem, meg is csúsztam és nekiestem a befűtött masinának. Orral előre. Ordítóan hangos sírásomat a hosszú épülettömb másik felén lévő irodákban is hallották. Apám azonnal rohant megnézni, hogy mi történt. Szerencsére túl nagy bajom nem esett, de az orromon elég sokáig díszlett utána az égési seb. Egy pici folt még ma is emlékeztet rá…

* Búcsú: katolikus egyházi ünnep, a templom védőszentjének ünnepe