Idősebb fiaim még kisgyermekek voltak, amikor egyikük megkérdezte:

- Anyu, sok mindenről van esti mese. De erről a kis piros autóról miért nincs? - mutatott fel a játékai közül egyet.

- Arról tényleg nincs – válaszoltam. - Akkor nekem kellene kitalálnom egyet?

- Igen! - hangzott a válasz lelkesen.

- Rendben van – gondolkodtam el, majd kis idő múltán kitaláltam egy rövid történetet, amit fürdés és vacsora után - főleg karácsony környékén - elalvás előtt elmeséltem nekik:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. A városban – mint mindegyik másikban – rengeteg ház állt az utak mentén. A házakban emberek laktak. Az épületek földszintjein üzletek várták a vásárlókat. Egy széles, fákkal szegélyezett úton az egyik ilyen üzlet a játékbolt volt. A kirakata előtt mindig sok gyerek álldogált. A kirakat egyik polcán pedig - lakott egy kis piros autó.

Az autó mellett még sok más játék ücsörgött és álldogált ott – babák, mackók, mindenféle plüssállatok, kisvasút és építőkockák. A sok játék együtt nézegetett kifelé - a kirakat üvegén keresztül - az utcára, ahol valódi autók, buszok, teherautók suhantak az úton, színek villantak és zajok hallatszottak. A járdákon siető, bámészkodó, vagy a fák lombjai alatt hűsölő járókelőket láttak.

Egy anyuka és a kisfiai minden nap megálltak a kirakat előtt. Az egyik kisfiúnak a piros kisautó, a másiknak egy kis vonat – a piros autó kirakatbeli barátja – tetszett. A kis piros autó és a kis vonat azt szerették volna, hogy a kisfiúk legyenek a gazdáik.

Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb forgalom lett az utcákon. Sárga színű fényfüzérek kerültek a lombjuk vesztett fákra, csillogó üveggömbök, feldíszített karácsonyfák, rénszarvas, szánkó és piros ruhás Mikulás a kirakatokba. A járdán, a színes fények alatt sokféle, díszes csomagokkal megrakott emberek lépkedtek.

A játékboltból egyre-másra fogytak a játékok. Elvitték a babákat, a plüssjátékokat, fakockákat és egyebeket. Aztán egyszer a kis vonatot is kivették a kirakatból, dobozba rakták. Egy felnőtt jött érte, kifizette és elvitte. A kis piros autó nagyon csalódott volt, hogy elveszítette a barátját, de nem sokáig szomorkodhatott a kirakatban, mert csakhamar őt is dobozba csomagolták. Érezte, hogy a dobozt, amibe az eladó rakta, felemelik, viszik. Hallott beszédhangokat, de nem gyerekek hangjait, hanem felnőttekét. Majd valami nyikorgás után teljes lett a csend. A kisautó sokáig üldögélt a sötétben, picit félt, és szomorú volt.

Egyszer csak megérezte, hogy a dobozt, amiben eddig kuksolt, megmozdítják.

Kissé megforgatták, de ő szerencsére nem állt fejre, mert a bolti eladó annak idején belerögzítette a dobozba. Aztán hangokat hallott: először papírcsörgést, meg selyemszalag suhogását – ezeket még a boltból felismerte, mert többször látta, hogy az eladó hogyan csomagol be játékokat. Aztán kellemes, halk zene szólt, csengettyű, felnőttek és gyerekek hangja. Viszont még mindig nem tudta, mi történik, mert a dobozból nem látott ki. Megint megforgatták a dobozát, csörgött a papír, majd nyílt a doboz fedele.

A kis piros autó a színes fényözönben először csak pislogott. Egy szépen feldíszített karácsonyfa alatt találta magát. A fán tarka égők világítottak, színes üveggömbök, csengettyűk és szaloncukor függtek az ágain. A kisautót pedig éppen az a kisfiú tartotta a kezében, akit ő mindig gazdájának szeretett volna. Még nagyobb lett az öröme, amikor meglátta, hogy a kisfiú testvére az ő kirakatbeli barátját, a kis vonatot emeli ki éppen egy másik dobozból. A testvérek megkapták őket karácsonyi ajándékként.

Ezután nagyon sokat játszottak együtt...

Itt a mese vége, fuss el véle.”

Mire a mese végére értem, gyermekeim az ágyaikban már aludtak, szépeket álmodva a kis piros autóról és a kis vonatról. Ezután minden nap újra el kellett mesélnem nekik elalvás előtt a kis piros autó történetét. Amikor pedig megszületett a legkisebb fiam, a történet szereplőgárdáját ki kellett bővítenem az ő kedvencével: egy kis plüssmacival.