Törött, csillámló cserepek – ennyi maradt a hajdan értékes, kézzel készített állótükörből. Éles szilánkjait szedegetem, miközben tűnődve nézem a keret szélébe szorult nagyobb darabot, ami most is a fordított világot mutatja. Egy éles szélű szilánk kissé felsebzi ujjamat. Az apró fájdalom felserkent mélázásomból. Ujjbegyemen – lassan szivárogva – megjelenik egy vércsepp. Vörös, mint az a régi, bordó rózsaszirom…

***

Anyai nagyanyám falusi kertjében nőttek ezek a gyönyörű virágok. Hatalmas, sötétbordó fejük harmattól csillogott, amikor – ott nyaralva – reggel kiszaladtam megnézni őket. Elbűvöltek, és én szerettem volna üvegbe zárni illatukat, hogy mindig elkísérjenek. Kicsi gyerekként naivan azt hittem, hogy mindenhez értek. Begyűjtöttem néhány csillogóan vörös, bársonyos szirmot. Olyanok voltak a tenyeremben, mint a vércseppek. Szereztem egy zárható, üres gyógyszeres fiolát, beleszórtam a szirmokat, majd lezártam a kis tartályt. Másnapra az üvegemben néhány aszalódott, formátlan, barnásfekete foszlány fogadott. Annyi maradt a szirmokból, meg valami fura szag. Még az illatuk is „füstté” vált.

Úgy eltűntek, mint a nagyszüleim és a kert. Mindent az emlékezet szürke köde takar. Csak néha villan fel bennem a régmúlt egy-egy tarka foltocskája.

Ezeket a képeket néha előhozza egy illat, egy szín, egy találkozás.

***

Egy-két éve történt, amikor egy buszon utaztam: A sofőr a vezetés előtt pipázhatott, mert az illatosított dohány szaga betöltötte körülötte a levegőt. A dohányillattól felidéződött bennem nagyapám alakja. Míg a buszon ültem, mélán bámulva az ablakon túl zuhogó esőre, emlékeztem:

Az öreg gépész volt, ezen felül ezermester. Munka után hazatérve letette kopott, barna, két csatos, bőr aktatáskáját. Először mosakodni ment, aztán evett. De úgy, hogy étvágytalan kis unokáját is odacsábította:

• Nézd, csak, kis Erzsi! Madárlátta sajt – nyúlt bele a kissé viharvert táskába.

• Tényleg? Az milyen? – kíváncsiskodtam.

• Hm, az ám a csemege! Na, gyere, kóstold csak meg! – nyújtotta felém az aranysárga falatot.

Olyan jól esett az a darabka, hogy kértem még belőle. Bajsza alatt somolyogva kanyarított le még belőle, hozzá kenyeret és a kertjükben termett paradicsomot is, és én azt mind megettem. Azóta sem találok sehol a boltban olyat, pedig az ízére még mindig emlékszem.

A korai vacsorát követően kiült a kertbe. Vitt magának egy pohárka saját termésű bort, pipára gyújtott, és kicsit megpihenve elolvasta az aznapi újságot. Utána fogta magát, és benyitott a műhelyébe, tenni-venni. Készített nekünk acélcsőből hajlított hintát, faléc-ülőkével, erős vas-szánkót, kerti padot és asztalt, virágládát. De a szőlőlugas állványát is ő hegesztette, a kutyaólat is ő fabrikálta, és apróbb-nagyobb javításokat is elvégzett – mikor mire volt szükség, épp abba fogott.

***

Vasárnaponként sokszor utaztunk. A nagyszüleimhez mentünk látogatóba. Az akkori közlekedési eszközökkel körülbelül három órát tartott az utazás, bár az akkori otthonunk és nagyanyámék lakhelye között csak hetven-nyolcvan km a távolság. A farmotoros, galambszürke Ikarus buszra tisztán emlékszem. Ablakai tetején szűk, nyitható részek voltak, amiből menet közben a szél kilibbentette a megkopott sötétítő függönyöket. A buszban mindig gázolajszag uralkodott, vegyesen más szagokkal, épp aszerint, hogy milyen évszak volt, meg aszerint, hogy kutya, macska, esetleg ketreces baromfi volt-e a szállítmányban. Fekete, bűzös füstfelleget eregetve, zajosan és lomhán indult velünk a célállomás felé. Ha nappal utaztunk, orromat az ablakra szorítva nézelődtem kifelé, míg a kilélegzett párától már nem láttam; ilyenkor azt elmaszatoltam az üvegen, és tovább bámészkodtam.

A buszozás után vonatra ültünk. Úgy emlékszem, a fő vasútvonalon is gőzösök jártak eleinte, és csak később váltottak dízel- illetve villanyvontatásra. Nagymamámék felé, a szárnyvonalon még egész sokáig gőzmozdony füstölt. Lehettem úgy tíz-tizenkét esztendős, amikor villanymozdonyra cserélték...

A hatalmas, fekete gép a kerekei magasságában fehér gőzfelhőket eregetett, amiben időnként szinte az egész mozdony eltűnt. Amikor végre beszállhatunk a szerelvénybe, bennem mindig tiszteletet és némi félelmet keltett, ahogy a peronon elmentünk mellette.

Igyekeztünk úgy elhelyezkedni, hogy a széljárás a másik oldalra terelje a kőszénfüstöt. Az ablakon jobban kiláttunk, sőt, meleg időben az ablakot is lehúzhattuk, a beszálló korom veszélye nélkül. Húgommal a nappali utazás közben azon versenyeztünk, melyikünk lát több őzet, nyulat, fácánt. Esti utazásnál külön élmény volt a szélfútta füstfelhő, mert apró zsarátnokok tömege keveredett a fekete koromszemcsékkel, de azt nappal nem lehetett látni, csak besötétedés után villant fel a tűzijáték.

A csatlakozásokra mindig várni kellett, előfordult, hogy több órát is.

Kisgyerekként elég kevés türelmünk volt ilyesmire, de szüleink találékonyak voltak. Rendszerint erre a várakozásra időzítettek egy étkezést. A szendvicsek után húgommal megszemlélhettük az Utasellátó (büfé) kínálatát is. Olykor édességet, sós ropogtatni valót, fagyit vagy innivalót vásároltak nekünk.

Ha jó idő volt, az állomásépület és a peron közti, apró szemű, sárga kavicságyban szórakoztunk, rendszerint ugróiskolával. De az is gyakran előfordult, hogy csak egy fadarabbal rajzolgattunk a kavicsba, így ütöttük el az unalom hosszú perceit, óráit.

***

Anyai nagyszüleimnél nagyon szerettem lenni. Bár mindig kaotikus zűrzavarral ért fel ott-tartózkodásunk, mert a kétszobás, falusi ház nem a legtágasabbra épült. Mindenki egyszerre akart beszélni, hiszen rengeteg közölnivaló gyűlt fel a legutolsó látogatástól. Telefon – úgy, mint televízió is - akkoriban még csak elvétve akadt magánlakásban. Persze, mi, gyerekek sem maradhattunk ki a hangzavarból. A gyermek mindig azt várja, hogy rá figyeljenek.

Nagyapám a közeli város hűtőházának főgépészeként dolgozott, nagyanyám ugyanott takarított. Akkor még velük lakott a nagybátyám is, míg meg nem nősült. Amikor éppen otthon tartózkodott, és nem dolgozott, katonáskodott, vagy a haverjaival sem ütötte el az időt – ezen időszak kivételesen kellemes volt számomra. Vicces beszólásai mellett a féltve őrzött fém modelltraktorját is mindig megmutatta. A lánctalpas, kulccsal felhúzható csodát ma is őrzi, és a szerkezet ugyanúgy működik – több -, mint negyven esztendeje…

Nagyapám otthon amolyan ezermester volt. Készített lugast, asztalt és kerti padot, hintát, szánkót – utóbbiakat vascsőből, fa-ülőkével. A kutyaház, a kerítés, a kapu és sok egyéb dolog is a keze munkáját dicsérte. Tőle tanultam el a természet, az állatok és növények tiszteletét és szeretetét. A háború előtt egy hercegi birtokon éltek, ő valami fővadász-szerű beosztásban dolgozott. Óriási tudásanyagát a természetről ott is gyűjtögette, és annak némi morzsáját át tudta nekem adni belőle. Mindig érdekeltek a történetei. Sajnos, kevésre emlékszem belőlük, mert egy részüket gyermekésszel nem értettem.

Anyám mesél néha, hogy mit tudott meg édesapja hányattatásairól, a világháborús frontról és az orosz fogságáról… de nagyapám már rég elhallgatott. Először az agyvérzés elvitte a beszédképességét. Tíz év után pedig, őt magát is… Ennek már több, mint harminc éve...

***

• Oltsa már el azt a büdös szivart, apukám! Nem tesz jót – hangzott fel akkoriban gyakran a figyelmeztetés.

A bejárat előtti picike tornác lépcsőjén üldögélt, és vele én is. Hol pipázott, hol szivart szívott. Körülöttünk néha macska hízelgett, lábunkhoz húzódva, vagy a koromfekete, hűséges, gombszemű mudi, Gömböc telepedett mellénk. A dohány illata még néha ma is bekúszik orromba, és rá emlékeztet...

• Ne törődj azzal, Erzsi! Inkább adj egy kis bort! Tudod, kis Erzsi, ez a szőlőből készül – magyarázta nekem, felmutatva az üveget, amiben rubinvörös folyadék kotyogott. – Látod, az ott a szőlő. Ha megérik, azt te is megkóstolhatod, sőt, a levét, a mustot is. Ezt pedig – mutatott a borra – majd, csak ha megnősz.

Nagyanyám sparheltben sütött kalácsára, süteményére mindig úgy emlékezem, hogy annál jobbat még nem ettem. Az aranyló tyúkhúsleves, a rántott hús és a csirkepörkölt hagyományos menü volt minden vasárnap. Olyankor összegyűlt a család.

***

Apai nagyanyámékhoz ritkábban jártunk. Nagyapám már születésem előtt meghalt. Apu három bátyja közül kettőt ismertem, mert a legnagyobbikat még a háború idején baleset érte, tizenhat évesen. Nagymama együtt lakott két fiával, valamint egyikük családjával, a falutól néhány km-re lévő TSZ*-tanyán. A dombtetőn épült egy sor apró házacska, és nagy kertek tartoztak hozzájuk. Jani bátyámtól eléggé tartottam, mindig kerültem, ha lehetett. Sokat ivott, és olyankor agresszívvé vált. Egy kép ugrik be róla: a ház mögött, a füvön aludt az árnyékban, akkor is italosan. Kicsi gyerek voltam, amikor elég fiatalon távozott az élők sorából. Laci bátyám a feleségével - Rózsi nénivel -, és egy szem fiukkal élt még a házban. Laci unokafivérem jóval idősebb nálam. Nem annyira vicces természetű, mint anyai nagybátyám, de ha otthon volt, szívesen beszélgetett velem. Nagymama akkor már beteg volt. Így Rózsi néném ápolta.

Egyszer, nyáron, pár napra elvittek hozzájuk anyáék. Esős idő volt, a szűk kis ablaküvegeken folyt le a víz. Unatkoztam. Amikor elállt az eső, Rózsi néni kézen fogott, és begyalogoltunk a faluközpontba. A boltban vett nekem vízfestéket, ecsetet és egy füzetet. A fedett hátsó teraszon láttam munkához. Akkori műveimet még ma is őrzöm.

***

Húgom születése után - nem sokkal - egy valamivel nagyobb városba költöztünk. A hegyvidék peremére. Megint egy céges lakásba. Apám munkahelye az U alakú, több emeletes, barokk műemlék épülettömb másik felében volt. Neki csak az udvaron kellett átmennie, hogy dolgozzon. Anyámnak újra munkába kellett állnia, nem tehettük meg azt, hogy otthon marad. A húgom bölcsődébe került, én óvodába. Mivel a házunkhoz legközelebbi óvodában nem tudtak fogadni, egy évig egy kicsit messzebb lévőbe jártam. Lapos, tágas, világos épületbe, nagy udvarral. Amolyan lakótelepi, modern panel-óvodába. Egy Noémi nevű, hosszú hajú kislány alakja rémlik fel:

• Ha megnövök, én orvos leszek – közölte egy négy éves teljes határozottságával és komolyságával.

• Én óvó néni - replikáztam, miután a lombos fák alatt tanácstalanul szétnézve az udvaron megláttam az óvónőnket.

Valójában akkor eszem ágában sem volt ilyesmin töprengeni, de valamit csak kellett válaszolni… (Fura fintora a Sorsnak: először valóban ezt a pályát választottam, amikor döntenem kellett. És hogy Noémi valóban orvos lett-e? Azt nem tudom. Azóta vele nem találkoztam.)

Egy év után átkerültem a házunkhoz közeli óvodába. Ódon, földszintes műemlék-épület volt, hatalmas boltívekkel és vastag falakkal. Az utcáról nem is látszott, hogy mennyire remek belső udvar rejtőzött mögötte. A ház hátsó, kertre néző részében egy nagy terasz húzódott, amit az épület teteje fedett. Az udvaron minden szükséges dolgot meg lehetett találni ahhoz, hogy egy kisgyerek jót tudjon játszani. Homokozó, udvari pavilon, mászókák, hinta, egy kis gyepes rész és lombos fák is. Pedig, nem is volt túlzottan nagy az udvar… Nagyobbrészt a környékbeli gyerekek jártak oda. A házunkból négyen.

Rendszerint én voltam az utolsó kisgyerek, akit hazavittek. A többiek szülei vagy korábban végeztek a munkahelyükön, vagy volt nagyobb testvér, nagyszülő, más rokon, aki uzsonna után értük tudott menni.. Tél lehetett, mert a hatalmas, krém-sárga cserépkályhából áradt a meleg. Ott ücsörögtem mellette. Már csak kevés fény világította meg a folyosót, a nyitva hagyott ajtón keresztül, ahol a dajka néni takarított. Mindössze egy flanel ing és egy harisnyanadrág volt az öltözékem. Meg lehettem fázva, mert a délutáni alvás közben bevizeltem. Így gyorsan rám adták a váltó-holmimat. Nagyon szégyelltem magamat, hogy ilyesmi előfordulhatott velem, öt évesen – hiszen én már betűket is ismertem!

***

Velünk együtt hat gyerek volt a barokk ház lakója, és még három gyerek elég sűrűn ott vendégeskedett a nagyszüleinél. Két fiú idősebb volt nálam, de ők már kimaradtak a társaságból. Túl nagy volt közöttünk a korkülönbség. Az egyik nagyjából tíz-tizenkét, a másik vagy hat-nyolc évvel lehetett nálam idősebb. Mindkettőnek az öccse viszont játszópajtás volt. A legidősebb fiútól kissé tartottunk, mert olyan fura, bogarasnak tűnő jelenség volt, minket lenézett, és ráadásul jogásznak készült.

A másikat tiszteltük, mert közvetlen és gondoskodó volt velünk. Az öccse nemcsak otthon, hanem a boltíves, teraszos oviban is játszótársam volt, bár egy évvel fiatalabb nálam.

Ha a szüleimnek szabadideje volt, szívesen elvittek minket kirándulni. Ha éppen nem a nagyszülőket látogattuk, bejártuk a környező hegyvidéket. Főleg édesapám vitt minket a húgommal, anyám olyankor otthon maradt, hogy zavartalanul tudjon takarítani és főzni. De olykor anya is csatlakozott. Néha szalonnát is sütöttünk valamelyik erdei pihenőnél.

Egy alkalommal a szomszéd fiúk egyikét is vittük. Utána a szülei viszonozták. A háztömbben akkor még csak nekik volt saját autójuk, egy hatalmas, fekete Plymouth. Különleges ritkaság az akkori Magyarországon… Abba ültettek bele, és vittek el minket a húgommal és a fiukkal együtt egy kirándulásra. Egy erdei tisztásnál álltunk meg, ott készítettek valami bográcsban főtt ételt – talán gulyást – már arra nem emlékszem.

Sokszor azonban csak a környékbeli játszóterekre mentünk.

Hogy ősz volt, vagy tavasz, nem tudom - csak azt, hogy egy rózsaszínű, közép-vastag, kötött sapka díszlett a fejemen. Talán négy és fél éves lehettem. Hintáztam, apa segítségével. Aztán – valahogyan, a biztonsági lánc alatt - szépen kicsúsztam az ülésből. Meglepve ültem tovább a földön egy pillanatig. Egészen addig, míg a visszalendülő hinta ülése alaposan fejbevágott. Annyira hirtelen történt az egész, hogy apám sem a hintát nem tudta elkapni, sem engem elhúzni alóla. A fejem vérezni kezdett, én ordítani. Apám felkapott az ölébe, egy zsebkendőt szorított a sebre, és szaladt velem hazafelé. A koponyacsontom nem tört, így kaptam egy „csinos” kötést, amit hordanom kellett néhány napig.

Szaladtunk máskor is... A lakásunk a város egy magasabb pontján volt, de közel a belvároshoz. A boltok mind lent a völgyben, így jó kis lépcsősorokat másztunk minden egyes bevásárláskor. Szintén apámmal igyekeztem hazafelé, amikor versenyt futottunk fölfelé, a lépcsősoron. Az egyik lépcsőfokban megbotlottam. Apa elkapott, így nem ismerkedtem meg mélyrehatóbban, orr-közelből a lépcsőkkel, csak az egyik térdemen lyukadt ki a nadrágom. Az egyetlen nadrágom, amit mindennap használtam. Anyám a sebemet bekötötte, és csinos foltot varrt ruhámra, miután hazaértünk.

* TSZ-tanya: termelőszövetkezet területe, itt:  a termelőszövetkezethez tartozó, a falutól távolabb épült néhány kis, kertes lakóházból álló település.