Óvodások voltunk, amikor Mikuláskor, vacsora után még elvonultunk játszani egy kicsit. Anyánk a konyhában tett-vett, apánk bent üldögélt velünk, és újságot olvasott. Egyszer csak anyu lelkesen benyitott, hogy zörgést hallott a másik szobából – biztosan a Télapó járt ott. Berontottunk a másik szobába, de sehol semmi... Anyu töprengve nézett szét:

• Mintha fiók zörgött volna, amikkor hallottam – mondta.

• Tényleg itt volt! - csodálkoztunk, amikor sorra kihúztuk a szekrény fiókjait, és az egyikben piros csomagokat találtunk.

• Miért nem láthattuk?

• Mert sok a dolga. Még rengeteg gyerekhez kell odaérnie reggelig – magyarázták.

Mi pedig rávetettük magunkat a piros zacskókra, és alaposan megvizsgáltuk, mit rejtett a belseje. Kaptunk pár szem szaloncukrot, csokoládét, nápolyit, csoki Mikulás figurát és földimogyorót. Elégedetten majszoltuk el az édes ajándékot.

Télen - ha volt hó - szánkózni jártunk a város szélén lévő remek dombokra.

Általában a téli szünidő elejére leesett a hó, és mi, a húgommal és édesapámmal sokat jártunk a kisváros szélén húzódó remek domboldalra, szánkózni. Természetesen karácsony ünnepnapja sem volt ez alól kivétel.

Azon a részen -ahová a városka gyerekserege szánkózni járt - kissé közelebb a házakhoz, már akkor népszerű szórakozóhely terült el. A város híres borospincéi, egy széles és hosszú völgyben, remek, lejtős domboldalakkal övezve. A pincék a völgynek csak egy részét foglalták el, a domboldalak nagyobbik része füves, néhol pedig fákkal, bokrokkal benőtt terület volt. Ott, ahol mi harmincöt-negyven éve szánkóztunk, most már nem lehetne… Azóta az egész hegyoldal sűrűn beépült.

Nos, a kis kitérő előtt a tél örömeinél tartottunk – tehát ez a nap is így indult:

• Anya, szeretnék szánkózni!

• Kérlek, vidd el őket a völgybe! – fordult anyánk apánkhoz, miközben a karácsonyi vacsorát főzte.

• Na, hadd látom, hol az a szánkó? Ki jön velem le a pincébe, hogy felhozzuk?

• Én, én! – Húgommal versengve jelentkeztünk a kalandra, mert a sötét folyosón ásítozó pincefülkékbe lemenni számunkra felért egy igazi felfedező úttal.

• Akkor mindketten öltözzetek fel jól! – intett minket anyánk, és szigorúan le is ellenőrizte, van-e rajtunk meleg harisnya, sál, sapka és kesztyű. Ez utóbbit ugyanis hajlamosak voltunk telente mellőzni öltözékünkből.

Miután a pincefülkéből előkerült a pirosra festett vas szánkó - az a piros, vasból készült, fa üléses szánkó, amit anyai nagyapánk készített a két ügyes kezével, és ami azóta a gyermekeimé - némi gyalogtúra következett. A város-szerte kedvelt szánkózó helyet – a házunktól – jó fél órás sétával lehetett megközelíteni. Városi buszjárat? Az nem volt, mint ahogy nagy autóforgalom sem. Különben is, a város szélén kiskertek, borospincék sorjáztak a földút mentén, ott inkább a lovas kocsit használták. Mi hamar megszoktuk, hogy elég nagy távolságokat gyalogolunk. Az utat vastagon fedte a letaposott hó, foltokban fekete hamu tarkította. Havas úton a szántalp zavartalanul siklott át velünk a fél városon, mert akkoriban szórták ugyan az utakat, de nem sóval. Mivel a legtöbben fával, szénnel fűtöttek, a hamu lett a csúszósság ellenszere. Nem olvasztotta fel agresszíven a havat, csak kevésbé csúszott a csizmatalp alatt. Amikor kicsit elfáradtunk, húgommal felültünk a szánra, és apánk húzott minket tovább.

A szánkópályához kiérve, a város gyerekseregének legalább a fele ott zajongott. Már szépen letaposták a havat. Összetömörödött, így remekül csúszott. Miután apánk kihúzta a szánkót - rajta a húgomat és engem – a hegyoldalhoz, körülnézett, hol veszélytelen a lesiklás. Kiválasztott egy kevésbé meredek részt. Igaz, ott meg néhány egyenetlenség a lejtőn ugratókat alkotott, de azokat ki lehetett kerülni.

A hegy oldala az útra nézett. Jó tíz méter sík terület után kezdett emelkedni, a teteje kb. százötven-kétszáz méter magasságban helyezkedett el. Az utat egy vizesárok választotta el a sík területtől. Az út összes forgalma ilyenkor csak az elvétve előforduló, néhány lovas szánból állt, amik szenet és fát szállítottak. Csak ezekre kellett figyelni a lesiklás közben, hogy az árkon keresztül ki ne csússzunk eléjük az útra.

A domboldalakon sikítozott, csúszkált a gyereksereg, a nagyobbacskák felnőtt kíséret nélkül, a kisebbekkel egy-egy szülő, nagyszülő. A kiválasztott, kevésbé meredek lejtőn inkább kisebb gyerekek szánkóztak. Apa kiadta a jelszót: irány a dombtető! Amikor közös erővel felszenvedtük a szánkót, apánk először egyikünkkel, majd a másikunkkal csúszott le. Jó néhány kört megtettünk már, amikor úgy gondolta, ideje hazafelé indulni.

• Na, gyerekek, mára elég lesz! Anya vár az ebéddel! – adta ki a jelszót a móka befejezésére.

• Csak még egyet hadd csússzunk! – kunyeráltunk.

• Jól van, gyere, kislányom! – Felültünk a szánra és lecsúsztunk.

A húgom még ott maradt a tetőn egy ismerős családdal, és megvárta, míg apánk visszament érte. Lesiklás után engem a völgyben, a földút hagyott, kissé távolabb a hóval - és az alatt kevés olvadt vízzel - teli vizesároktól. Majd felment a húgomért. Elkezdtek siklani. Egy buckán megugrottak, majd repültek. A szánkóval együtt hárman: háromfelé. Csak álltam, pislogtam a szállongó hópelyhektől, és néztem. Nagyapám keze munkája megkönnyebbedve, gyorsabban siklott, egészen elém, az ülőkéjére fordulva. A bucka mellett a húgom vigyorogva köpködte a havat a szájából. Apánk ülve csúszott tovább, míg az egyik lábával ki tudta támasztani magát – a vizesárokban. Az egyik cipőjébe beleszivárgott a víz, úgy jött velünk egészen hazáig. Nem csizmát viselt ugyanis, hanem egy magasabb szárű téli cipőt. Nagyon fázhatott a lába, de nekünk egy szóval sem mondta. Mire a házunkhoz értünk, alkonyodni kezdett.

Indultunk is hazafelé, mert időközben igen csak délután lett. Mire megelégeltük a mókát, addigra édesanyánk is elkészült az ünnepi vacsorával. Hazaérve nagy meglepetés várt minket. A vanília és narancs illata fogadott, és jó meleg. Kissé átfagyott testünknek áldás...

Narancs… Ritkán került az asztalra, hiszen elvétve lehetett kapni. De karácsonykor legalább egy-egy szem jutott.

Otthon tehát kellemes meleg, és süteményillat fogadott. Az asztal megterítve, a sarokban pedig egy csillogó karácsonyfa, alatta ajándékok.Anyánk kendővel a fején sürgölődött, hogy dermedt tagjaink megszabadulhassanak a nagykabáttól. Apám sürgősen levette vizes lábbelijét, átmelegítette a lábát és mindannyiunkra száraz holmi került.

És amíg mi szánkóztunk, valahogyan „odapottyant” a szobánkba egy feldíszített karácsonyfa is.

• Anya, hogy került ez ide? De szép!

• Jé, tényleg! Észre sem vettem. A konyhában főztem eddig… Nem tudom, hogy kerülhetett ide. Biztos a Télapó hozta… Gyertek enni, mert kihűl a vacsora! Utána majd jobban megnézhetitek!

Soha nem értettem, hogy ha nálunk járt, miért nem várt meg bennünket. És azt sem, hogy nekünk a karácsonyfára miért nem akasztott habkarikákat… Mert nagyszüleimnél mindig akadt a fán ebből a csemegéből. Otthon nem, de kaptunk narancsot.

A legszebb ünnep egy gyermek életében a karácsony. Teli titokkal és meglepetésekkel…

Rejtélyes módon - a vacsora alatt - az ajándékok is odavarázslódtak a fa alá… Valóban hangulatosak voltak azok a régi Karácsonyok! Kicsit tovább ébren is lehettünk, mint a szokásos. De csak kicsit. Másnap utaztunk.

Ha ünnep, akkor rokonlátogatás: minden évben karácsony másnapján nagymamáékhoz utaztunk.

Nekem – gyerekként – a Karácsony egyenlő lett a téli, hangulatos utazással hozzájuk, azzal, hogy versenyeztünk, út közben ki mennyi karácsonyfát lát és tud megszámolni. Azzal, hogy nagyapám rendszerint az állomáson várt minket. A Karácsony egyenlő lett a behavazott kerttel, a madáretetőben összegyűlt sokféle madárral, Gömböc örvendező csaholásával, bent, a cserépkályhában lobogó tűzzel, nagyapám pipafüstjével, nagyanyám sürgölődésével a konyhában, a sparhelt alatt, a melegben szunyókáló macskával, a disznótoros kóstolóval, a nagyszobai ablak előtti asztalon álló karácsonyfával és a habkarikákkal, amik csak a nagyiék karácsonyfáján „teremtek”, és az unokákat várták. A szaloncukrokkal a fenyőfán, amiknek a díszes papírjaiból kiszemelgettük az édességet. Más fajta szaloncukor díszlett a fájukon is, mint a miénken. „Ravasz” módon ettük ki a cukorkákat, a díszes papírt viszont a fán hagytuk, és visszaigazítottuk, mintha még benne lenne az édesség. Azt hittük, túljártunk a felnőttek eszén. Tulajdonképpen nem azért haragudtak - amikor észrevették –, hogy a cukor hiányzik, hanem azért, mert ebéd előtt elvette az étvágyunkat. Amúgy is vékonyka gyerekek voltunk, főleg Kriszti unokahúgom és én.

***

A téli vonatút a sötét, havas tájban, a gőzmozdony füstje, szikraesője, az állomásokon felállított és a házak ablakaiban látszódó színes karácsonyfák… mindez már a múlté. A múlté nagyiék fenyőfája a habkarikákkal, mama húslevese és kalácsa, nagyapám pipafüstje és történetei. Lassan húsz éve már, mégis vissza-visszatérő emlékdarabkák.

Mint az összetört tükör cserepei... Tétován rakosgatom őket egymás mellé. Néha szilánkjai sebeznek, de sokszor kedves emlékeket idéznek.