Nézlek. Mint az Alföld, terülsz el a franciaágyon. Már megint alszol, és megint HORKOLSZ. Az ablaküvegek megremegnek, amikor ki-kitör egy-egy nagyobb horkantás a szádból.

Nézlek. Fáradtan és türelmesen... Mikor hagyod már abba?! Nem tudok tőled aludni! Mit csináljak? Nézem a tévét - azaz nézném -, de hiába hangosítom fel, a műsort nem hallom. Hanyatt fekszel, tátott szájjal. Negyven-ötven decibelnyi hangorkán tör ki belőled minden lélegzetvételnél. Már a falak is repedeznek...

Kinyitom az ablakot. Sajnos a szemben lévő házfalról a hanghullámok megerősödve verődnek vissza. Néhány késői járókelő csodálkozva hallja az emberfeletti hangokat. Elsietnek, mert azt hiszik, vihar közeleg és dörög az ég.

Nézlek. Az álmosságtól vérben forognak szemeim. Csettintgetek, "finoman" megrázlak, de csak megfordulsz. És horkolsz tovább... Kétezer varacskos disznó röfögése kutya füle hozzád képest! Nézlek. Megfogalmazódik bennem a nagy kérdés: miért nem én aludtam el hamarabb?!

Akkor most én horkolnék elterülve az ágyon, és Te lennél az, aki nézel, mert nem tud aludni...

2010. 01. 16.