A számítógép képernyője előtt ülök. Csak a monitor kék és fehér négyszöge ad világítást, egyébként körülöttem a szállodai szobában koromsötét van. Éjjel van, késő éjszaka. Fáradt szemeimet a képernyőre vetve gondolkodom. Szemhéjaim lassan elnehezülnek, és lehunyom őket, miközben két tenyeremet és kinyújtott ujjaimat összeérintem arcom előtt, mintha imára kulcsolnám őket. Lebillenő fejemet ilyenformán támasztom meg, államat összeillesztett kezeimre ejtve. Mégsem vagyok képes elaludni.
Kimerülten sóhajtok. Zsúfolt volt a napom, most pedig végigperegnek előttem azok a pillanatok, melyek ma fontosnak ítéltettek, és megragadtak elmém emlékkönyvében.
Írnom kellene. Nem határidőre, hanem csak úgy, hogy a feszültségeimet levezessem, hogy gondolataimnak kézzelfogható formát adjak. Alkottam már úgy, hogy mások elvárásait figyelembe vettem. Lehet, hogy köztetszést aratott, én még sem elégedtem meg vele igazán. A legutóbbi szövegeim közül egyet sem úgy írtam, hogy megfeleljek valakinek, hanem csak jöttek. Mindnek az adott pillanat határozta meg a létét, és mind mögöttes tartalmat, rejtett nüanszokat hordoz, amiket nem mindenki tud értékelni, észrevenni, csak az, aki igazán ismer. És olyan ember nagyon kevés van... Még sem bánom, hogy nem a nagy tömeg szórakoztatására íródtak. Nem akarok én versenyre kelni barátaimmal, akik a banda szerzeményeit alkotják. Nem is tudnak róla, hogy ezek a versek, dalszövegek és novellák általam születtek. Ez csak az én titkom, nem sejti senki azt sem, hogy a szerzői név mögött ki rejtőzik.

Valaki a koncert utáni fogadáson azt mondta nekem:
- Írás? Az könnyű mesterség. Bárki tud írni.
Akkor az énekesünk felelt meg rá, aki éppen mellettem állt, és hallotta a kijelentést. Azt válaszolta az illetőnek, hogy igaza van, és még sincs igaza. De magyarázatot nem fűzött hozzá. Paradox mondatát az elegánsan öltözött férfi kétkedve, kissé lesajnáló ajakbiggyesztéssel mosolyogta meg, pedig ő csupán a valóságot állította.
Van, aki azt hiszi, az írás csak egyszerű kedvtelés. Ha valaki megtanulta az írásjeleket, a szavakat, szert tesz némi helyesírási és fogalmazási ismeretre, akkor ő tud írni. Valóban tud, a szó köznapi értelmében. De kevés ahhoz, hogy valóban alkosson...
Nekem a szavak néha úgy jönnek, mint a nyári zivatar: hirtelen zúdulnak rám, ömlenek, villámként cikázva agyamban. Ha ilyenkor nem jegyzem le őket, pár perc alatt elfolynak, mint a víz, és szomjasan issza be őket a feledés homokja...
Halkan koppannak a billentyűk, ahogy megérintem őket. Csendesen, de szaporán sorjáznak a szavak, mondatok a szövegszerkesztő lapján, fekete betűkkel töltve tele a fehér oldalt.

- Mit csinálsz? - Összerezzenek a váratlan, lágyan csendülő, halk hangra, amely megszólal a hátam mögött. Egyszeriben nagyon is éberré válok.
Nem tudom, mennyit láthatott meg imént lejegyzett elmélkedésemből szobatársam, aki zajtalan mozdulataival meglepett. Azt hittem, mélyen alszik az ágyán.
- Semmi különöset - takargatom a képernyőt, és terelem a figyelmét, sikertelenül. Ő mindig észrevesz mindent. Szemüvegén visszatükröződnek a fehér oldalon feketéllő sorok.
- Nocsak! Titokban te is írsz? - vigyorodik el. Majd elkomolyodva folytatja:
- Tényleg rejtsd el a főnökség elől, mert ha kiderül, úgy jársz, mint én.
Kérdően nézek fel rá, de sejtem, mi az, amit mondani akar:
- A megrendeléses szövegek? - A gondolat hanggá változik bennem, kimondom.
- Igen. - Bólint, szőke fürtjei meglibbennek, szemüvegét pedig leveszi. - Lassanként elvesztem általuk a valódi énemet. Már szinte azt sem tudom, ki vagyok.
- Te mindig az maradsz, aki voltál. A legjobb barátaim egyike. Az álarcoddal csak az azonosít, mos össze, aki nem ismer, és ez így van rendjén. Nem téged akarnak látni, csak azt a személyt, akit ők elképzelnek. Nem a valóságot, hanem egy fantomot, egy képzelt bálványt...
- ...és lassan én magam is hazugsággá válok - vág a szavaimba keserűen.
- Nem fogsz - jelentem ki mély meggyőződéssel, nyugodt félmosollyal. - Mi tudjuk, hogy nem az vagy, aki a magazinok címlapján pózol. Te a barátunk vagy, a kétségeiddel, az érzéseiddel, minden bánatoddal és örömöddel együtt. Soha nem veszítheted el önmagad előttünk. Más a látszat, amit valónak hisznek, és más az igazság. Mint... amikor ma azt mondtad annak a férfinek, hogy igaza van, és mégse...
Nem válaszol. Súlya kezd lenni köztünk a csendnek. Aggódva pillantok felé. Vajon mennyit enyhítenek szavaim az elkeseredésén?
- Megnézhetem? - mosolyodik el, és fejével a képernyő felé bök. Most őszinte a mosolya. A gyér fényben is szinte ragyog. Talán sikerül belé oltanom, hogy higgyen magában, és ne kétkedjen örökké. Bár... én is folyton ezt teszem. Ezt az arcunkat sem mutathatjuk sem a főnökeinknek, sem a közönségnek.
- Muszáj? - sóhajtom félve. Most ő változott határozottá, és én lettem bizonytalan.
- Szeretném... - kéri. Remekbe szabott, különlegesen szép arca csupa gyermeki kíváncsiság.
- Ha lehet, ne nevess ki. - Felállok a gép elől, és átengedem neki a helyemet. Segítek leülnie, mert látása éjjel eléggé korlátozza. Az imént is azon csodálkoztam, hogy sikerült zaj nélkül odajönnie mögém a sötétben...
Szemüvegét - amit az előbb levett -, akkurátusan az orrára illeszti, majd mohón veti rá magát a betűhalmazra.

Csendesen húzok oda egy másik széket mellé. Miközben olvas, őt nézem. Az arca pillanatonként változik, mindig mást és mást mutatva meg magából. Most nincsen maszk, csak ő. Az érzéseivel együtt, amit az írásaim váltanak ki belőle. Teljesen átéli...
Iszonyú késő - vagy inkább nagyon korán - van, de nem bánom. Már elröppent a fáradtságom, mint a cigarettafüst. Rágyújtanék, de idebent nem lehet, és nem akarok felállni énekesünk mellől, hogy káros szenvedélyemnek hódolhassak. Nem. A késztetést elnyomja valami más. A belőle sugárzó csendes elégedettség, a lassú, apró mozdulatai, ahogy szétömlik benne valami nyugodt energia...
Ahogy megint leveszi szemüvegét, és felém néz, hitetlenkedve pillantok szemeibe. Fekete gyémántként csillannak. Most nincsenek rajta a kék kontaktlencsék...
- Te szeretsz engem? - kérdi szorongva, de ott bujkál hangjában valamiféle reménykedés is.
Látom a félelmét. Ez engem is elbizonytalanít, mit válaszoljak. Most az érzelmeimtől tart, vagy attól, hogy ő mit érez? Az életben mindennek tétje van. Csak hol kisebb, hol nagyobb... ennek a kérdésnek pedig igen nagy.
- Te mit gondolsz? - passzolom vissza neki a talányt.
- A barátom vagy. Nagyon régóta. Persze, hogy szeretlek - tér ki ügyesen.
- Én is... - nyögöm ki nagy nehezen, lakonikus rövidséggel. Majd megpróbálom másfelé terelni a szót:
- És mit tartasz ezekről? - intek a monitor felé. Bár mozdulatomat csak halványan érzékeli, pontosan érti, mire vagyok kíváncsi.
- Bennük rejtegeted az igazi éned minden fájdalmát, meg nem értettségét és magányosságát. Igen, magányos vagy, még sokszor akkor is, ha velünk vagy... - fordítja felém fejét. Nem látja arcomat - hiszen a monitor fényes képernyőjén kívül nem képes érzékelni szinte semmit. Mégis pontosan tudja, milyen képet vágok.
- Te is nagyon egyedül vagy...
- Ezt teszi velünk az életmódunk. Valamiféle társas magányban létezünk, egymás mellett, de még sem figyelve igazán a másikra. Csak akkor reped meg a máz, ha valami történik... valami, ami eltér a megszokott, mindennapi egyhangúságtól. Én nem akarok többé monoton, minket lassan, de biztosan felőrlő napokat! Nem akarok álarcot... legalább előttetek... előtted nem! - mered kétségbeesetten maga elé.
Tétován indul meg kezem törékenynek tűnő babaarca felé, majd óvatosan simítom meg. Érintésemre sóhajt, és belesimul tenyerembe. Selymes bőre forró. Nem mindennap látni őt elvörösödve... néma vigyorra húzom számat. Majd nyugalomra intem magamban cinikusabb énemet, és őt magamhoz húzom. Apró termete szinte eltűnik karjaimban, pedig én sem vagyok óriás...

Még mindig hozzám bújva ül, amikor a számítógép felé nyúlok. A gépet kikapcsolom, majd a képernyő fénye lassan eltűnik.
- Gyere, ideje aludnunk - suttogom a fülébe a homályban. Nekem kis idő múltán a sötétséget megszokja a szemem, de tudom, hogy neki segítség kell. Óvatosan, egymást ölelve tesszük meg azt a pár lépést, ami az ágyához vezet. Gyengéd próbálok lenni, de biztosan nagyon esetlennek tűnök. Amikor sikerül elhelyezkednie, mennék a saját fekhelyemhez, de kezembe kapaszkodik, visszahúz.
- Tudod, mennyire félelmetes nekem az, hogy ilyenkor nem vagyok képes látni a világot?
- Most már sejtem, mert végre elmondtad, hogy mennyire bánt téged. Eddig soha nem említetted... de itt vagyok veled, nem kell félned.
- Maradj itt mellettem... kérlek! - súgja.
Melléfekszem, átöleljük egymást. Érzem bőrének puha forróságát, hajtincsei cirógatását. Illatát mélyen magamba szívom, hogy egész lényembe beleivódjon. Ismét eláraszt a végtelen nyugalom érzése. Lecsukom a szemeimet.
Valahol a szobában diszkrét csippantással jelez egy időmérő szerkezet, ami a berendezéshez tartozik... Újra eltelt egy óra az éjszakából. Nem baj. Van időnk. Tengernyi időnk. De csak akkor, ha nincs rajtunk a ránk aggatott maszk. Csak egymás között. Egyébként pedig úgy kell tennünk, mint eddig: létezni egymás mellett, hajótöröttekként, saját lakatlan szigeteink fogságában...