A Forrongó Szikla mindig is kiemelt szerepet kapott a Tűz népén belül. Sokan a „leg”-ek börtönének vagy a börtönök „leg”-jének nevezték. Annak idején itt tartották a legveszélyesebb foglyokat, ennél fogva pedig az őrség is itt volt a legerősebb, a szabályok is itt voltak a legszigorúbbak. Most egy-két apró fogdán kívül ez volt az egyetlen börtön, ami még üzemelt, habár a foglyok számát jelentősen csökkentették és a jelenleg itt raboskodók sem azok voltak, akik az előző Tűz urának idejében. A hadifoglyokat szinte az új Tűz ura trónra lépésével egy időben kiengedték, helyüket pedig az új rendszert ellenzők vették át. Közéjük tartozott a hajdani Tűz ura, Ozai is.

A bejáráshoz használt kabinok mellé külön őrt állítottak. Rá maradt az a hálátlan feladat, hogy az illetékteleneket távol tartsa. Ez a munka főleg azért volt hálátlan, mert egész nap a posztján kellett állnia, csak éjszakára váltották le. Ráadásul a Forrongó Sziklán nagyon ritkán voltak látogatók, akik pedig nem kényszerültek rá, hogy ellátogassanak ebbe a hírhedt börtönbe, azok nagy ívben elkerülték. Ezen a poszton állni maga volt a merő unalom, így mindenki valami kis elfoglaltsággal készült magának, ha szóltak neki, hogy le kell húznia egy műszakot kapuőrként.

A soron lévő kapuőr éppen az elmaradt jelentéseit írta, amikor két férfi bukkant fel a börtönhöz vezető ösvényen. Mindketten a Tűz népének hagyományos bordó színű viseletét hordták, hajukat is a szokásos copfba kötötték. Kettejük közül az idősebb középkorúnak tűnt, már az ötvenhez közelíthetett, fekete hajába és rendezett kecskeszakállába helyenként ősz tincsek vegyültek. Társa jóval fiatalabbnak látszott simára borotvált arcával, de már ő is a harmincas éveiben járhatott. Határozott léptekkel közelítettek a kabinhoz, néha pedig az őr számára láthatatlan, lapos oldalpillantásokat vetettek egymásra, mintha szavak nélkül beszélgetnének.

Az őr annyira belemerült a jelentések írásába, hogy csak akkor vette észre a jövevényeket, amikor már csak pár méterre voltak tőle. Akkor aztán kapkodva eltette a papírjait, és felemelt kézzel megállította őket.

– Mi járatban errefelé? – kérdezte egy formális üdvözletváltás után.

– Az egyik rabot jöttünk megnézni – felelte az idősebb jövevény, miközben egy darab hivatalosnak tűnő papírt húzott elő az egyik belső zsebéből. – A Tűz ura tudni kívánja, hogyan bánnak a családtagjaival.

A kapuőr alaposan szemügyre vette a papírt. Arra egy üzenetet írtak, mely szerint a jövevények bemehetnek Ozai cellájába és kérdésekkel kideríthetik, milyen körülmények között tartják fogva. A levél szövegének végén pedig a királyi pecsét díszelgett.

– Rendben van – mondta végül, miután tüzetesen áttanulmányozta.

A két látogatónak először a börtön parancsnokával is beszélnie kellett. A korosodó, őszes hajú férfinak bizalmat szavazott az új Tűz ura, mondván, bár sokaknak ellenszenves lehet, amit Ozai uralma alatt csinált, ez a pozíció ezt a fajta viselkedést követeli meg. Ebből a szempontból a parancsnok tökéletesen végezte a dolgát.

Miután a parancsnok lényegesen hosszabb vizsgálgatás után sem talált semmi kivetnivalót a hozott levélben, egy őrrel elkísértette őket a hajdani Tűz urának cellájához. Ott egy másik egyenruhással találkoztak, akivel kicsit később már hármasban maradtak. Akkor a látogatók még egyszer utoljára egymásra néztek, majd az idősebbik megszólalt:

– A fogolyhoz jöttünk.

– Milyen ügyben? – kérdezett vissza az őr összehúzott szemöldökkel.

– Átszállítjuk.

– Az kizárt. A Tűz ura külön a lelkemre kötötte, hogy ez a fogoly nem mehet sehova a börtönön kívül.

A cella ajtajába vágott ablakban megjelent a hajdani Tűz urának arca. A beszélgetés felkeltette az érdeklődését, most pedig kíváncsian nézett végig a jövevényeken.

– Megkérhetném Felségedet, hogy álljon félre az ajtóból? – kérdezte az idősebb látogató, kezével intve Ozainak. – Nem szeretnénk, ha ön is megsérülne.

– Hogy? – fordult hátra értetlenül az őr, miközben pedig Ozai elsétált az ajtó mögül, visszafordult. – Mire kész…

Már nem tudta befejezni, mert az ismeretlen bármely más ötvenévest meghazudtoló gyorsasággal ragadta meg az arcát, és elképesztő erővel nyomta az ajtónak.

– Mit csinál? Azonnal engedjen el! – követelőzött az őr, de a hangját alig lehetett hallani, azt teljesen felfogta támadója tenyere.

– Nem vagy abban a helyzetben – mosolyog gonoszul a jövevény. – Inkább búcsúzz el szépen!

A következő pillanatban az ismeretlen szabad ökle is lendült, mintha mellbe akarná vágni az áldozatát. Néhány centivel a cél előtt azonban megállt, az ökle helyett pedig egy tűzgolyó érte el az őr mellkasát. A szerencsétlen tekintetéből egy pillanatra ki lehetett olvasni a pánikot, mielőtt a becsapódó tűzlabda felrobbant volna.

A becsapódás által keltett lökéshullám a cella szemközti falának csapta az ajtót, a felismerhetetlenségig szétroncsolva. Ahogy a füst eloszlott, az őr már nem volt sehol – és ugyanakkor ott volt mindenhol. A cella előtt csak egy pár füstölgő, véres csizma árulkodott róla, hogy valaha állt ott valaki.

– Ó, egek! – morogta maga elé Ozai, amikor megrökönyödve végignézett a romokon. – Mégis kicsodák maguk?

– Mindent idejében meg fog tudni, Felség – szakította félbe a fiatalabbik. – De most kérem, hogy jöjjön utánam és maradjon a közelemben!

Ozai nem sokat kérette magát, futni kezdett a férfi mellett, akin még mindig ott volt hajdani őrének egy-két darabkája. Társa ott maradt a cella előtt még egy darabig, mielőtt utánuk indult volna. Nem tellett sok időbe, hogy a robbanásra reagáló fegyveres őrökkel találják szembe magukat.

– Mi történt? – kérdezte az egyikük. – Mi volt ez a robbanás?

– A társam megőrült! – hangzott a válasz. – A foglyot akarja.

Mintha csak a szavait akarná nyomatékosítani, mögöttük a folyosó egyik kanyarulatában lángok csaptak fel. Magát Ozait is meglepte, amikor a fegyveresek minden további kérdezősködés nélkül megkerülték őket, hogy feltartóztathassák a vélhetően megzavarodott betolakodót. Társát láthatóan nem érte felkészületlenül a helyzet, szinte azonnal továbbrángatta a parancsnoki szoba és a bejárat felé.

– Segítség! – rontott be a parancsnokhoz pánikszerű tüneteket produkálva. Még a hangja is rendre elcsuklott. – A társam… A barátom… Akivel jöttem… Egyszer csak megőrült. Meg akarja ölni a foglyot. Ki kell vinnünk…

– Nana, ne olyan sietősen! – szakította félbe a parancsnok. – Az a fogoly nem mehet ki innen. Gondoskodunk a társáról, elhiheti nekem.

– Maga nem ismeri úgy, mint én. Kitűnő tűzidomár. Nem fogja könnyen megadni magát. Adjon mellém egy őrt, kivisszük a foglyot és visszahozzuk, ha elmúlt a veszély.

A parancsnokon látszott, hogy szívesen ellenkezne, de nem sok értelme lett volna. A felvetett ötletben benne volt a kiskapu, hogy adjon melléjük őrt. Ha az nincs benne, kapásból elutasította volna. De így…

– Legyen – mondta végül. – A kapuőrig viheti.

Az ismeretlen meghajolt köszönetképpen, majd Ozaijal és egy újabb őrrel szállt be az egyik kabinba, ami felvitte őket a börtönhöz vezető ösvényig. Kiszállás után a kapuőr közelében maradtak egy darabig, amíg az őrök beszélgetni kezdtek. Rögtönzött kísérőjük éppen belekezdett volna, milyen felfordulás történt a Forrongó Sziklán, amikor az ismeretlen odasétált hozzájuk, és nyugodt hangon közölte velük:

– Mi most elbúcsúzunk.

Mielőtt még bármelyik fegyveres mozdulhatott volna, két kezével megragadta mindkettejük fejét, majd teljes erővel egymáshoz vágta őket. Az őrök vérző fejjel, eszméletlenül estek a földre. Ozai maga is rémülten figyelte, ahogy a férfi, aki kihozta a Tűz népének leghírhedtebb börtönéből, felkapja, majd a kabinok mellett a mélységbe hajítja őket.

– Így ni… – csapta össze néhányszor a tenyerét az ismeretlen férfi. – Nem kellenek tanúk. Mehetünk.

– Hova akar vinni? – szögezte neki a kérdést Ozai. Eddig csak örülni tudott neki, hogy valaki kihozza, de most, hogy látta, mi mindenre képesek a „megmentői”, már nem volt annyira lelkes. A közvetlenül előtte vigyorgó férfi látványa pedig csak fokozta az aggodalmát.

– Nyugodjon meg, Felség! Olyanok küldtek, akik szívesen látnák Felségedet ismét a trónon. Mi pedig mindent elkövetünk, hogy ezt megvalósítsuk.

– És a társa…

– Tudta, hogy számára kétféleképpen végződhet az akció: bebörtönözik egy életre, vagy kivégzik helyben. De ő így is vállalta. Mint ahogy bárki más is vállalta volna közülünk.

– És mindezt azért, hogy visszakerüljek a trónra?

– Pontosan. És most, hogy kihoztuk, koncentrálhatunk a következő lépésre.

– Ami…

– Elvesszük a trónt a jelenlegi Tűz urától. Lehetőleg az életével együtt.

*

A parancsnok idegesen csörtetett a hűtőkhöz. Az előbb szóltak neki, hogy sikerült elkapni az ámokfutót. Azonnal küldte is az egyik emberét, hogy hozza vissza Ozait, amíg ő kihallgatja a betolakodót. A férfi egy külön szobában, egy székbe kötözve várta.

– Na, halljam, mi akart lenni ez a kis akció?

– Azt hiszi, válaszolok magának? – hangzott a válasz. Egy tébolyodott őrülthöz képest, aki pár perce még tört-zúzott, most hihetetlenül nyugodtan ült a székben. A parancsnokot ez csak még jobban bosszantotta.

– Nem akarsz beszélni? – kérdezte, amire a férfi csak fejcsóválással felelt. – Ám legyen… Egy hét a hűtőben majd megoldja a nyelved…

– Uram! – rontott be az egyik őr, a futástól kapkodva a levegőt. – A fogoly és a társa megszöktek… A kapuőr és a kíséret… nincsenek sehol…

A parancsnokot rekordidő alatt öntötte el a méreg. Eddig nem akart lesüllyedni odáig, hogy megüsse, akárcsak megérintse bármelyik rabot a börtönben. Most viszont megfordulva akkora pofont kevert le legújabb foglyának, hogy amikor a férfi végül kiegyenesedett a székben, véreset köpött a padlóra.

– A pokolba a hűtővel! Elmondod, amit tudni akarok itt és most! Miért jöttetek a börtönömbe?

– Ez után sem világos? – jött az újabb visszakérdezés. A férfi arcán győzelmes vigyor terült szét. – Azért jöttünk, hogy kivigyük a Tűz urát. Semmi több.

– Ozait? Mégis mi célból?

– Visszaszerezzük neki a trónját. És biztos vagyok benne, hogy nem fog megfeledkezni azokról, akik segítették, amikor kellett.

A két férfi egy ideig farkasszemet nézett egymással. A parancsnok nem szólt semmit. Elég ideje volt már ebben a börtönben ahhoz, hogy tudja, hogyan lehet kiszedni a foglyokból, amit tudni akart. Ezzel a betolakodóval viszont pillanatnyilag semmire nem menne. A céljukat is csak azért mondta el, mert már semmit sem tehetnek, hogy megakadályozzák. Ha többet is ki akar szedni belőle, ahhoz előbb meg kell törnie, az pedig időigényes feladat.

– Vigyétek a hűtőbe – szólt a katonáknak. – Két hét alatt talán sikerül jobb belátásra térítenünk.

– Küldjek egy sólymot a Tűz urának? – kérdezte az őr, aki az eltűnt fogoly hírét hozta.

– Nem kell – intette le a parancsnok. – Személyesen számolok be neki a történtekről. Úgyis hivatalos vagyok a palotába…

*

– Micsoda?!

Egy teáscsésze hatalmasat csattant a Tűz urának tróntermének falán. A darabokra tört porcelán már képtelen volt magában tartani a beleöntött italt, ami jellegzetes foltban terült szét a falon. Iroh főtanácsadó, egykori tábornok a könnyeivel küszködve nézett utána.

– Kegyelmedért esedezem, uram – borult térdre a Forrongó Szikla parancsnoka Zuko előtt. – Át kellett volna látnom a színjátékukon. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megszökjenek.

– Az elmondottak alapján elsőrangú alakítás lehetett – vetette közbe Iroh, miután sikerült elszakítania tekintetét a teafolttól. – Ezért senkit sem lehet hibáztatni.

– És mégis mit kéne csinálnunk szerinted? – támadt rá Zuko. A Tűz urában tombolt a harag. – Várjuk meg, amíg bemasírozik ide a híveivel és…

– Zuko! – emelte fel a hangját Iroh, számos döbbent tekintetet vonva magára, többek között a trón másik oldalán ülő Aangét is. Iroh azon kevesek egyike volt, akiknek kiváltságuk volt a Tűz urát nevén szólítani, de a főtanácsos csak ritkán élt ezzel a jogával. – Először is nyugodj meg! Tudom, hogy a hír váratlanul ért, de ez nem ok arra, hogy elveszítsük a fejünket. Ozai most szabadult ki a börtönből, de eltart egy ideig, amíg megmutatja magát. Előbb-utóbb meg fogjuk találni, de ne hagyd, hogy elrontsa életed egyik legfontosabb napját! Mindent a maga idejében.

Zuko nagy levegőt vett, hogy valahogy megnyugtassa magát. Magában átkozta azoknak a pokolfajzatoknak az időzítését, akiknek eddigi rövid uralkodását is sikerült megkeseríteniük. Mikor végül megszólalt, így is nehezére esett nyugodtnak tűnni.

– Mit javasolsz? Hol kezdjük el keresni?

– Fogalmam sincs. Bárhol lehet…

– Akkor erről ennyit. Elmentem aludni.

A Tűz ura felkelt a trónjáról, majd vissza sem nézve kiviharzott a teremből. A többiek néhány pillanatig csak néztek utána, végül Iroh kelt fel a trón mellől.

– A nevében is elnézést kérek. Egy kicsit ideges a holnap miatt, a hír pedig tényleg nem a legjobbkor érkezett. Bízom benne, hogy holnapután már tiszta fejjel áll hozzá a dolgokhoz. Most pedig keresek egy cselédet, hogy takarítsa fel a kiömlött teát…

– Főtanácsos! – pattant fel Aang is a helyéről, és felzárkózott a távozó Iroh mellé. – Kik szabadíthatták ki Ozait? Ki húzhat hasznot belőle, ha kiszabadítja?

– Ozaisták – hangzott a tömör válasz. – Egy fanatikus csoport, akik a háború vége óta követelik vissza a régi Tűz urát. Többnyire gazdag földesurak, akik Ozai uralkodása alatt szedték meg magukat.

– Tehát rengeteg pénzük van.

– A pénz csak akkor ér valamit, ha tudod, mit vegyél rajta. És sajnos az ozaisták tudják. Egyre radikálisabb eszközökhöz nyúlnak, hogy elérjék a céljukat, ez az első eset, hogy emberéletet követelt az akciójuk.

– Mennyien lehetnek?

– Nem tudni. Könnyedén beszervezhettek bárkit, aki egy kicsit is szimpatizált Ozaijal. Óvatosnak kell lennünk. Most, hogy Ozai szabad, nem nehéz kitalálni, mi lesz a következő lépésük.

Aang bólintott. Ő is tudta nagyon jól.

– Holnap még több fegyveres őr kell a ceremóniára – folytatta Iroh. – Zukónak talán élete legboldogabb napja lesz, de nekem egy rémálom. Kizárt, hogy órákkal az esküvő előtt meg tudjuk változtatni a helyszínt…

– Ha valamiben tudok segíteni, megtalálsz.

Iroh hálásan meghajolt előtte.

– Köszönöm az ajánlatodat. Merem remélni, hogy nem kerül rá sor – itt hatalmasat ásított. – Hosszú nap áll előttünk. Jó éjszakát!

Aang viszonozta a főtanácsos jókívánságát, majd mindketten elmentek aludni.

*

Álmában már a város főterén állt az első sorban. Barátaival tapsolva köszöntötték a százéves háborút lezáró avatárról mintázott márványszobor előtt álló Zukót és Mait. Kettejükkel szemben egy vörös csuhás férfi állt, aki a szertartást vezette.

– Barátaim! – szólt, elég hangosan ahhoz, hogy a téren mindenki tisztán hallhassa. – Kedves rokonok, barátok, egybegyűltek! Azért vagyunk most itt, hogy tanúi lehessünk, ahogy két ember összeköti életét…

– Ezek az unalmas monológok – súgta Katara. – A miénken nem akarok ilyet.

– Azt mondod?

– Azt.

Aang sem volt oda igazán a kimerítő beszédért, és úgy tűnt a pap sem akarja túl sokáig húzni az időt.

– Zuko, fogadod-e az itt megjelent Mait hites feleségedül, és kitartasz-e mellette jóban és rosszban, amíg a halál el nem választ?

– Igen.

– És te, Mai, fogadod-e az itt megjelent Zukót hites férjedül, és kitartasz-e mellette jóban és rosszban, amíg a halál el nem választ?

– Nem.

Mielőtt bárkinek is ideje lett volna felocsúdni az egyszavas válasz keltette megdöbbenésből, egy kés ugrott Mai kezébe a menyasszonyi ruha ujjából. A következő pillanatban már bele is állította a kést Zuko mellkasába.

– A férfi szívéhez a legrövidebb út a harmadik és negyedik borda közt van, a szegycsonttól kétujjnyival balra – mondta kifejezéstelen arccal, miközben Zuko erejét vesztve összerogyott a lábai előtt.

A téren kitört a pánik. A nézősereg egymást lökdösve igyekezett minél távolabb kerülni a gyilkosságtól. Aang és a barátai csak álltak az első sorban, a sokktól megbénultan. Aztán Aang körül hirtelen szétesett a világ.

Verejtéktől gyöngyöző arccal riadt fel. Fejét a keze közé fogta, mélyeket lélegzett, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól. De hosszú percek után is csak annyi jött ki a száján:

– Ez meg mi volt?

*

Katara aggódva nézett körül a Tűz népe fővárosának hatalmas főterén. Már összegyűlt a Tűz urának esküvőjére kíváncsi nézősereg, a pap is a helyén volt. Talán percek lehettek hátra a szertartás kezdetéig. De valaki még hiányzott, és Katara őt kereste a tömött sorok között.

– Nem láttad Aangot? – kérdezte bátyjától, aki a kezében tartott zacskónyi tűzpehellyel már az esküvőt követő lakomára alapozott.

– Ma még nem – felelte Sokka, miután lenyelte azt a három darab édességet, amit pont a kérdés előtt tömött a szájába. – De nem szokott csak úgy eltűnni. Figyeld meg, itt lesz hamarosan.

Ezzel Sokka újabb tűzpelyhet emelt a szájához, jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést. Katarát azonban nem győzte meg, a lány újra körbefordult, tekintetével az ifjú avatárt keresve.

Abban a pillanatban kürtök harsantak fel minden irányból. A téren álló húszméteres Aang-szoborral szemben, ahol a nézők között egy kis folyosót jelöltek ki, mindkét szélét egy-egy sor katonával biztosítva, megérkezett egy gyaloghintó. Zuko szállt ki belőle, alkalomhoz illő ruhában, amivel láthatóan meggyűlt a baja, mire sikerült magára erőltetnie.

– Nem áll jól neki – jegyezte meg magának Katara, miközben igyekezett elfojtani kuncogását. – Biztos roppant kényelmetlen.

Zuko a márványszobor lábánál várakozó paphoz sétált, majd tiszteletteljesen meghajoltak egymás előtt. A főtéren megrendezett esküvőnek szimbolikus jelentése is volt. Jelképesen olyan volt, mintha a Tűz urát és választottját az avatár adná össze, ezzel pedig mind a négy nép áldását adná hozzá.

A Tűz urának hintója már továbbállt, és egy újabb vette át a helyét a nézők között vágott folyosó végén. Megérkezett Mai is, hosszú ujjú menyasszonyi ruhájában úgy ragyogva, mint korábban soha. Katarának a lélegzete is elakadt, amikor meglátta. Viszont Aang még mindig nem érkezett meg. A fiatal vízidomár ismét körbejáratta tekintetét a tömegen, de az avatárt ezúttal sem találta sehol. Forgolódásából a pap szavai zökkentették ki:

– Barátaim! – emelte fel a hangját, hogy minden néző hallhassa. – Kedves rokonok, barátok, egybegyűltek! Azért vagyunk most itt, hogy tanúi lehessünk, ahogy két ember összeköti életét – itt kissé lehalkította a hangját, és közvetlenül Zukóéknak megjegyezte: – Nem lesz hosszú, nyugi!

Katara ezúttal nem tudta elfojtani a mosolyát. Nyilván a pap is észrevette, hogy Zuko számára teljesen szokatlan a ruha, amiben meg kellett jelennie. Aang is megérkezhetne már.

– Párt választani magunknak az élet legnehezebb feladatai közé tartozik, és te, Tűz ura Zuko, sikeresen teljesítetted ezt a feladatot. Ha bárki tud olyan körülményről, ami miatt e két ember nem kelhet egybe, az szóljon most, vagy hallgasson mindörökre!

Néhány pillanatig csend borult a főtérre, majd valaki hirtelen felkiáltott az utolsó sorok mögött:

– Én tudok!

Katara mindenki mással egyetemben a hang irányába fordult. Aang végre megérkezett, egy levegőből formált forgó labdán süvített el a nézők mögött, be a folyosóra és az ifjú pár mellett állt meg.

– Aang! – szólt rá Zuko. – Te meg mit csinálsz?

– Állítsd le az esküvőt! Mai nem önmaga. Meg akar ölni.

Aangról most minden szem Maire szegeződött, aki ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint bárki más.

– Mit beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve a Tűz ura.

– Megmutatom – válaszolt Aang, majd a menyasszonyhoz lépett.

Mindenki egyszerre hördült fel megbotránkozásában, amikor Aang egy mozdulattal letépte Mai ruhájának jobb ujját. Az avatárt azonban nem zökkentették ki, megrázta a ruhadarabot, amiből egy díszesen megmunkált kés hullott a kinyújtott tenyerébe. A fegyvert ezután felmutatta Zuko orra előtt.

– Az igen helyett ezzel akart szíven szúrni.

*

A trónterem levegőjében harapni lehetett a feszültséget. Mai egy széken ült, kitéve a kérdések rohamának, amiket a többiek tettek fel. Zuko nem messze járkált fel-alá tehetetlen mérgében. Már átöltözött. Toph, Katara, Sokka és Iroh tanácstalanul figyelték, ahogy Aang ötvenhetedszer is a menyasszonynak szegezi a kérdést:

– Miért akartad megölni Zukót?

– Nem akartam megölni – hangzott ugyanaz a válasz ötvenhetedszerre is.

Az esküvőt Aang közbelépése után azonnal félbeszakították, az emberek hazamentek. Mait visszahozták a palotába, és jóformán azóta faggatták, de mindez idáig kevés sikerrel.

– Déjá vu érzésem van – jegyezte meg Toph, bujkáló mosollyal az arcán. – Valaki állít valamit, a másik állítja az ellenkezőjét, mégis mindketten igazat mondanak.

– Az mit jelent? – kérdezte Zuko. – Találkoztatok már ilyen esettel?

– Ba Sing Sében – bólintott Aang. – Hipnotizálták. Legutóbb Katarának sikerült valamennyire áttörnie rajta és felszínre hozni néhány emléket.

Katara nem szólt semmit, csak Mai háta mögé lépett, és két kezét a menyasszony halántékára tette. Lehunyta a szemét, koncentrált.

A többiek csendben figyelték. Pár perc elteltével Mai vonaglani kezdett a székben, mintha tiltakozna valami ellen.

– Azt hiszem, megvan a fal – jelentette be Katara, továbbra is behunyt szemmel koncentrálva. – Megpróbálom áttörni.

Kínosan lassan teltek a másodpercek. Végül, miután a jelenlévők számára szinte egy örökkévalóság telt el, Mai megnyugodva dőlt hátra a székben, szemeit résnyire kinyitva.

– Kérdezhettek – mondta Katara alig hallhatóan.

– Rendben – Zuko lépett Mai elé. – Ki vett rá, hogy az életemre törj?

– Egy nő – Akárcsak Katara, Mai is erősen koncentrált. A mögötte álló lánytól eltérően viszont ő arra összpontosított, hogy megtalálja a választ az emlékei között. – Egész fiatal volt, talán még a harmincat sem töltötte be. Nagy zöld szemei voltak és hosszú fekete haja… Talán a derekáig ért. Első alkalommal piszkos volt és ápolatlan, később ez már nem érződött rajta.

– Valaki összeszedhette az utcán, megbízhatta a feladattal, és miután sikeresen hipnotizált, egy jobb élettel jutalmazta meg. Nem lehet tudni, ki bérelte fel?

Mai a fejét rázta.

– Mindig csak ketten voltunk. És sosem beszélt arról, hogy valaki másnak dolgozna.

– Azt mondtad, először ápolatlan volt a nő – vette vissza a szót Zuko. – Tehát többször is voltál nála.

– A Tűz urának megölése a második feladatom lett volna. Először a királyi pecsétet kellett ellopnom neki.

Zuko hitetlenkedve fordult nagybátyjához.

– Én nem láttam, hogy eltűnt volna a pecsét.

– Mert amíg az esküvőre készülődtünk, én intéztem a papírmunkát – mondta Iroh. – Pár hete egyik nap nem találtam, feltúrtam miatta az egész szobát. Másnap egy másik fiókban találtam meg. Akkor a kor velejárójának gondoltam.

– Igen, következő nap vissza is hoztam – folytatta Mai. – Csak egy napra kellett neki.

– Az elég lehet arra, hogy lemásolják? – vetette közbe Aang. Iroh aggódó arccal bólintott.

– Hol találkoztatok? – kérdezte Zuko.

– A délkeleti út úgy félórányi járás után elágazik. A főút keletre fordul, de egy ösvény tovább halad délkeletre. Nem sokkal messzebb kezdődik az erdő, a szélén pedig egy fakunyhó áll. Oda kellett vinnem a pecsétet is.

– És oda kellene menned, miután megöltél?

Egy bólintás volt a válasz.

*

Mai bekopogott az erdőszéli viskó ajtaján. Érezte a többiek tekintetét a hátában. Még együtt hagyták el a fővárost azzal a céllal, hogy rajtaütnek az ellenségen és kiszednek belőlük mindent, amit tudnak. Zukóék most a fák közül figyelték, mikor jön el az ő idejük.

A kunyhóból nem érkezett válasz. Mai pár percig értetlenül állt az ajtó előtt. A nőnek itt kéne lennie. Pillantása a kilincsre tévedt, majd hirtelen elhatározással benyitott.

A kis faház belsejében sötétség és csend honolt. A kevés bútor, ami a berendezést alkotta, sejtelmesnek tűnt a homályban. Mai nem törődött velük. Egyenesen egy hátsó szoba felé vette az irányt, ahová már ismerte a járást. Még azt is figyelmen kívül hagyta, hogy időközben társai is megérkeztek, Zuko pedig egy meggyújtott fáklyával zárkózott fel mögé. Határozottan nyitotta ki az újabb ajtót is.

Az aprócska szobában két széken és egy asztalon kívül nem volt, és nem is nagyon fért volna el semmi más. Mait ide vezette be a nő, leültek egymással szemben… Mai vadul megrázta a fejét. Most nem emlékezni jött ide.

Zuko a lányt megkerülve az asztalhoz lépett, ahol egy összehajtogatott papírfecnit talált. Kapkodva kiterítette, majd a fáklya fényénél hangosan felolvasta a sebtében ráírt üzenetet:

Szép próbálkozás volt.

A Tűz ura fellángoló dühében egy mozdulattal összegyűrte a papírt.

– Tudták – jelentette ki. – Tudták, hogy nem sikerült a tervük.

– Hát… Az esküvőt bárki láthatta, így nem olyan meglepő – vetette fel Katara.

– Ha egyszer a kezem közé kerülnek… Nem fogják megköszönni, az biztos. Ezt nem hagyom annyiban.

– Ebben biztos vagyok – mondta Iroh, kezét unokaöccse vállán nyugtatva. – De remélem, tényleg tudod, hogy pontosan mit jelent ez.

Zuko nagyon is jól tudta. Alig fejeztek be egy háborút, már bele is csöppentek egy másikba. Csakhogy ezt nem hadseregek fogják megvívni a csatamezőn, hanem kémek és orgyilkosok a színfalak mögött.

– De – szólalt meg végül Aangékhoz fordulva, – ha már meghívtalak titeket, legalább az esküvő végéig maradhatnátok.

A többiek csak biztatóan mosolyogtak.