Magányosan ballagtam a kihalt utcán. A macskaköves úton visszhangoztak lépteim, amint meneteltem rendíthetetlenül, akár a bevetésre induló, ifjú katona. Egyedül akartam lenni, mert egyszerűen nem bírtam tovább. Mint már annyiszor, most is erőt vett rajtam a fásultság, a csüggedés, a bánat. Mit akarok én elérni az életben? Hol találom meg az utamat?
Elegem volt mindenből, emberekből, világból, magamból. Egyedül baktattam úttalan utakon, mentem arra, amerre az orrom vitt, egyenesen előre, míg egy erdőbe nem értem. Zörgött az avar a talpam alatt, ahogy a súlyom a lehullott levelekre nehezedett, s olykor megrezzentek az ágak a lengedező szellő nyomán. Szép volt, mindig is szerettem az erdőket, és a végtelenül hosszú sétákat. Fura, de én ilyen vagyok. Kezdtem megnyugodni. Szemeimet lehunytam, arcom a szél felé fordítottam, s élveztem ahogy lágyan végigsimít rajtam, felfedezi arcom minden szegletét, s bele-belekap kócos hajamba. Olyan megnyugtató érzés ez, amit a legtöbb ember nem értékel, mert egyszerűen nincs ideje, hogy kipróbálja. Lehet, hogy bolond vagyok, de legalább BOLDOG bolond.
A távolban egy furcsa figurát pillantottam meg, amint előbukkant a szürkületi homályból. Magas, középkorú, szakállas férfi, egy kopott batyuval a hátán. Felém tartott, majd megállt előttem, s egyenesen a szemembe nézett. Furcsa volt, mintha nem is e világi teremtménnyel hozott volna össze a sors.

- Jó napot – köszöntem zavartan, mert még mindig engem mustrált vesébe látó szemeivel.
- Te is ilyen vagy – suttogta olyan halkan, hogy alig értettem szavait.
- Tessék? - meredtem rá csodálkozva, nagy bociszemeket meresztve.
- Hogy hívnak? - tette fel a kérdést, mire engem elöntött a pulykaméreg.
- Már elnézést, de én köszöntem, maga meg motyog valamit, és még a kérdésemre is kérdéssel válaszol?! Hol tanult jó modort?! - tettem csípőre kezeimet méltatlankodva.
Az idegen elmosolyodott.
- Forrófejű, nyughatatlan, nem találod a helyed a világban. Egyedül vagy, senki sem ért meg, menni akarsz, de nem tudod hova.
Azt hiszem, ilyen érzés az, ha szóval pofon vágnak valakit. Kezeimet leeresztettem, s döbbenten meredtem rá, mintha a lottószámokat súgta volna meg nekem.
- Ki maga? - nyögtem ki néhány percnyi némaság után.
- Eltaláltam? - somolygott, ismét levegőnek vélve kérdésemet.

Nagyot nyeltem, s lassan bólintottam. Elfordult tőlem, majd elindult arra, amerről jött.
- Gyere velem – szólt vissza. - Mutatok valamit.
És én beleegyeztem. Mondták ugyan a szüleim, hogy idegennel ne álljak le beszélgetni, meg ilyesmik, amiket mindenki tud akár egy verset, és mégsem tart be. Volt benne valami, ami miatt nem féltem, sőt, talán egy kicsit még bíztam is benne. Hallottam, hogy van szerelem első látásra, na de bizalom is? Csendben lépegettem mögötte, egyetlen szót sem szóltam, ahogy ő sem. Különös nyugalom áradt szét a testemben, megszűnt minden gondom, már nem érdekeltek korábban feltett kérdéseim. Csak követtem őt, mert követnem kellett.
Egyszer aztán megállt, majd előre mutatott. Odanéztem, s a lélegzetem is elállt a csodálatos látványtól. Most komolyan, ezt eddig hogy lehet, hogy nem láttam soha? Egy tó terült el az erdő mélyén, akár a mesékben. Gyönyörű volt, ahogy a napsugarak utolsó, vöröses fényei visszatükröződtek a vízben, majd megtörtek a hajladozó nádszálakon, s karcsúvá növesztették árnyékuk finom sziluettjét. A hullámok fodrozódó habjaiban halak lubickoltak, meg-megcsillantva ezüstös fényű pikkelyeiket, hogy aztán nagyokat csobbanva elmerülhessenek a mélyben. A környező fák sötétlő lombjaiban az utolsókat kiáltotta egy fekete rigó érces hangja, jó éjszakát kívánva a világnak, átadva helyét az éjszaka teremtményeinek. Az erősödő szél nyomán, halkan zokogni kezdett a sás, majd felzendült a békák esti koncertje.
- Szép, igaz? - kérdezte a mellettem álló, akiről egészen megfeledkeztem már.
- Csodálatos – suttogtam.
Egy egyszerű városi ember, aki még soha nem élt át ehhez hasonló élményt, el sem tudja képzelni, milyen érzések kerítik hatalmukba a szemlélődőt. Szinte megrohannak, s kidöntik a világról szóló elképzeléseidet, hogy átadják a helyét valami egészen másnak. Megszűnik minden, a gondok, problémák, aggodalmak, stressz, egyszerűen minden eltűnik egyetlen szempillantás alatt, mintegy varázsütésre. Mert varázslat ez, a természet örök varázslata, ami itt található a közelünkben, mégis oly kevesen ismerik fel. Rohan a világ, pedig csak egy pillanatra kellene megállni, nem is kell elmenni sehova, csupán látni.
- Igazam volt – szólalt meg társam. Mert most már társakká váltunk, barátokká. Összehozott minket a sors, hogy együtt láthassuk ezt a csodát, s legyen egy közös titkunk.
- Miben? - néztem rá kíváncsian.
- Olyan vagy, mint én. Nem mindenki látja ezt, amit mutattam. Sokan járnak erre, nap mint nap elhaladnak e hely mellett, s észre sem veszik a tündéri csodát. Mert csak az veszi észre, aki képes kiszabadulni a mindennapok szürke, egyhangú fogságából, akinek szabad szíve van. Sajnos, egyre kevesebben leszünk – csóválta meg fejét.

- Ki maga? - kérdeztem meg ismét, hiszen az előbb a választ elfelejtette.
- Nincs nevem – válaszolt, de mikor meglátta az arcomat, melyre nyilván kiült a döbbenet, elmosolyodott. - Akinek neve van, azt nyilvántartják valahol néhány papíron, s az ember nem lesz más, csak egy név, egy szám, egy papír. Én nem akarom, hogy ismeretlenek is tudjanak rólam, tudják, hol van az otthonom, kik a családom tagjai. Eldobtam a nevemet, de ha akarsz, hívhatsz Vándornak.
- Vándor – ismételtem a szót, mely mintha varázserővel bírt volna.
- Igen. Az én feladatom, hogy kövessem az égi jelet, és bejárjam a Földet.
- Ebből nem sokat értettem – vakartam meg zavartan a fejem.
- Nem? - nézett mindentudóan. - Hidd el, hamarosan mindent megértesz, mert rokon lelkek vagyunk. Minden emberben ott rejtőzik a szabadság utáni vágy, minden szívben ott lapul egy Vándor, aki csak arra vár, hogy beteljesíthesse feladatát. Sajnos, manapság mindenkit lefoglal a munka, az önös érdekek, s elhallgattatják azt a hangot, mely a lelkük legmélyén állandóan új útra hívja őket.
- Ugyan már, a mai világban kinek van ideje és pénze utazni? - nevettem fel keserűen.
- Aki akar, az megteszi. Csak az akaraton múlik minden, kislány. Miért nincs idő? Idő mindig van, az idő az egyetlen, mely mindig, minden körülményben állandó, amikor változik a világ, az idő nem áll meg, megy tovább örökkön-örökké. Azt mondják, dolgozni kell, pénzre van szükség, s ezért nincs elég idő. Pedig ez bolondság. Az állatok is megélnek pénz nélkül, nemde? Sőt, az emberek is megéltek nélküle. Ha jobban belegondolsz, mi is az a pénz? Egy darab papír, mint a rajzlap, a zsebkendő. Még megenni sem tudod. Igazából, nincs is rá szükség, csak kitalálták azért, hogy ne kelljen annyit dolgozni, hogy könnyebb legyen az élet, hogy ne kelljen minden szükségletünket magunknak megcsinálni. Na, és könnyebb lett az élet? Nem. Ma már nem az. Talán régen, akkor még lehetett ilyesféle, de ma már szinte istenítik a pénzt. Nem lenne rá ekkora szükség, ha az emberiség megismerné az elég szót. Túl magasak ma már az igények, hiszen kell élelem, ruha, hajlék stb. Na de ekkora választékban, ilyen hatalmas mennyiségben? A pénz rabjává vált a világ, s ezt kevesen ismerik el. Könnyebb, ha valami irányítja az életet, mintha neked kell célokat találnod.
- Ha már a célokról van szó... Maga miért vándorol? - váltottam témát, mert úgy véltem, ez nekem magas egy kicsit. Jobb nem feszegetni az ilyen dolgokat.
- Vándorlok, hogy lássak, hogy tapasztalatokat, élményeket gyűjtsek, hiszen nincs másunk. Rövid az élet, ki kell használom. A sírban úgyis elveszítünk mindent, teljesen mindegy, mit értünk el.
- Ez a célja? Élménygyűjtés?
- Igen. Valamint az, hogy megtaláljam a nyugalmat. A végső nyugalmat, mert mindenki azt keresi.
- Nem teljesen értem...
- Még fiatal vagy. De benned is ott rejlik a vándorlás utáni vágy, mint ahogy mindenkiben. Egy hang, mely azt súgja, indulj, s ne állj meg, míg rá nem találsz arra, ami az életed értelmévé válhat. Sajnos az emberek többsége nem hallgat rá. Kényelmesebb ülni a szobában, ahová nem hallatszik be a világ zaja, ahol nem látható az emberiség nyomora. Egyszerűbb befogni a szemeket és a füleket, mint a bajokat enyhíteni. Hiszen kit érdekel az, hogy az esőerdőben hány hektárnyi fát vágnak ki? Senkit, mert nem itt történik, nem látják, messze van. És amit az ember nem lát, azt hajlamos figyelmen kívül hagyni. Kinek jut eszébe az, hogy a Föld beteg? Senkinek, mert nem érzékeljük annyira a változást. Ha valaki lezuhan az emeletről, eleinte csak a közegellenállás miatt panaszkodik, mely egy kicsit zavarja, egészen addig, míg földet nem ér. Az emberiség jelenleg zuhan. Azt tűztem ki magamnak célul, hogy segítsek ahol csak lehet, mert nem csak a kicsinyes emberi problémák léteznek. Nem csak egy családhoz, városhoz, országhoz tartozunk, hanem a Föld nevű bolygóhoz is, melyből nincs több.
- Tudom... - suttogtam halkan, mert bűntudatom támadt. Igen, tudom, mégsem teszek soha semmit. Egymagam nem tudom megoldani a gondokat, akkor minek próbálkozzak, nemde? Mindenki így gondolkodik.
- Nem tudod – vetette ellen. - Nem tudod, mert nem láttad, csak hallottál róla. Nem láttad, hogy vágják ki a fákat, hogy végzik ki az állatokat, mennyi felesleges húst dobnak ki, hogy nyomorognak az emberek, míg mások milliókat költenek egyetlen ruhadarabért. Nem láttál semmit, így képtelenség elképzelni, lehetetlen felfogni. Nem hallod? A szíved mélyén sikolt egy hang, hogy menj, indulj már el, láss és segíts! De nem, ma már alig hallják néhányan ezt, s alig vannak azok, akik elég bátrak a cselekvéshez. Mert bátorság kell ahhoz, hogy feladd eddigi életed, s szembenézz azzal, amit eddig takargattak előtted. A legtöbben félnek attól, mit láthatnak, ha igazán kinyitják szemüket. Ez az igazság, akár tetszik, akár nem.
Nem szóltam egyetlen szót sem, hiszen mit mondhattam volna? Nem érdemes ellenkeznem, mert nincsenek ellenérveim. Azt sem mondhatom, hogy rendben, megyek és segítek, mert tudom, hogy nem fogok. Nem fogok, mert félek. Valóban félek attól, hogy fel kell adnom eddigi életemet, a kényelmet, a jólétet. És ez okozza majd a vesztemet, ahogy az egész emberiség vesztét is.
Idő közben egészen besötétedett, már alig láttam valamit. Ekkor a férfi felém fordult, s gyengéden megfogta a vállaimat.
- Menj haza. Többé nem találkozunk, de ne felejts el, mint ahogy azt sem, amit mondtam. A sors megváltoztatható, minden rajtunk múlik. Rajtad, rajtam, mindannyiunkon. Ne távolítsd el magadtól a problémákat, attól még nem szűnnek meg. Csak egy bolygónk van, őrizd meg gyermekeidnek, hogy ők is élhessenek.
Bólintottam. A karok elengedtek, s ő eltűnt a sötétben. Lassan ballagtam hazafelé, a Hold sápadt fénye beezüstözte utamat. Furcsa volt ez az este, és nem maradt hatás nélkül. Azóta sem láttam őt, és tudom, nem is fogom. Valahol, talán egy másik országban, egy másik kontinensen próbálja felnyitni valakinek a szemét, a Vándor.