A fiú leült.
Egyszeű fekete farmerban és pólóban volt, bakancsban, egy ezüst gyűrű csillogott az ujján. Hollófekete, egyenes szálú haja a válláig ért, szinte fénylett. Csak a szeme volt jégkék színű, északi gleccserek hidegét sugározta.
Bőre egészen világos, szinte már albínó. Ujjai hosszúak; törékenynek látszottak. Körmei feketék s hosszúak, mint egy nőnek. Az ölében fekvő gitár is fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, elnyelni látszott a terem fényeit.
Egész lényéből valami hihetetlen szomorúság és erő sugárzott.
Egy percig csak ült, mellére hajtott fejjel, még csak nem is hangolt vagy próbált. Csak várt. Majd hozzáérintette ujjait a húrokhoz.
Olyan halkan kezdett játszani, hogy csak az első sorban hallották. A dallam lassú volt, siratóének. Aztán amint elkezdett egyre gyorsabban játszani, úgy hangosodott a zene. A beszélgetést, telefonálást abbahagyták, mindenki odafigyelt már. A zenész fel sem nézett.
A dal ekkor magasra szárnyalt, panaszosan szólt, fohászkodott valakihez, a régi világ isteneihez, mély fájdalmában.
Majd csend. Aztán valami megfoghatatlanul dühös hang tört elő a fiú ujjai közül, tombolt, tört, zúzott, őrjöngött.
Az ablakok, asztalok beleremegtek, az emberek olyan kicsire húzták össze magukat, amennyire tudták. Majd lelassult, nyugodt lett, mint egy folyam. A közönség egy emberként lélegzett fel. Mindenkit elringattak a lágy hangok, a ráncok kisimultak, legalább egy kis időre ebben az életben. A dalnok új dallamba kezdett.
Egy régi, szép, szerelmes dal strófái sejlettek elő, oly szenvedélyesen, mint az első szerelem. Szinte látszott az ablakon besütő Nap sugaraiban a szerelmes pár, amint összefonódva táncolnak. Az idősebbek elsírták magukat, saját
érzéseikre emlékezvén, a fiatalok vágyakozva, irigykedve hallgatták. A fiú (a művész, a mester, a mágus) ujjai szinte nem is érintették a húrokat, a hangszer magától látszott játszani. Valami szemmel nem látható, mégis a bőrön érzékelhető erő, aura - nevezhetjük akárminek - vette körül a különleges párost, hiszen a hangszer is élt, együtt lélegzett a dalnokkal. Az emberek már nem farmert és pólót láttak, hanem vászoninget, szarvasbőr nadrágot, csizmát, kardot az oldalán.
A zene harci indulót fújt, hallani lehetett a páncél csörgését, a lovak patáinak dobogását. És újra csend. Vihar előtti csend.
És lassan, fokozatosan hangosodva, megindult a sereg. A mágia szétáradt a helyiségben, a fiú haja szállt, a székek, asztalok felemelkedtek, repültek körbe, a közönség felriadt dermedtségéből, a gyávák, fantáziátlanok menekülni próbáltak, de akadtak, akiket érdekelt a történet.
Kardpenge-csattogás, jó és gonosz küzdelme hallatszott, látszódott, érződött. A megmaradtak lelki vetítővásznán zajlott a küzdelem, ott harcoltak vállvetve a őssel, világmegváltó küzdelmet. Már az egész épület remegett, repedeztek a falak, a zene forrása körül felszakadozott a parketta. Amikor már szinte elviselhetetlen volt a feszültség, a jó győzedelmeskedett.
Hitetlenkedés, megnyugvás, öröm keveréke ült ki az arcokra, a zene örömittasan, győzedelmesen szólt, a tárgyak visszakerültek a helyükre, az ablakok, falak összeforrtak. Egy utolsó akkord után csend ülte meg a termet.
A dalnok helyén már nem volt semmi, csak egy fekete rózsa virágzott teljes pompájában a felszakadt parketták között.