Első gyermekkori emlékeim még a szülővárosomról jutnak eszembe. Nem voltam túlzottan eleven gyerek, de a hely, ahol laktunk, telis-tele volt veszélyekkel. Még nem voltam óvodás, amikor a következő történt:

Az udvar közepén - amely egy régi, háromszintes épülethez tartozott - állt egy nagyon mély, egy kb. harminc négyzetméter területű, két méter mély mészoltó gödör, amely oltott meszet tartalmazott és azon a részen, ahol beleestem, onnan már hiányzott a mész. Anyámra emlékszem, amikor a bátyámmal és az ő haverjaival együtt próbáltak kiemelni a meszes gödörből. Végül is, egy fából, hirtelen összeeszkábált létrát tettek le, amelyen a bátyám lemászott értem a gödör fenekére, és a hóna alatt vitt fel a felszínre.

Minden vasárnap reggel magyar muzsikaszó szólt a rádióból, ebből már tudtam, hogy anyám fel fog küldeni - az apám által épített garázs tetején kialakított - tyúkólba. Nekem kellett kiválasztani – lehajtani - egy áldozatot onnan a vasárnapi asztalra. A létrán elöl én haladtam, mint az egri várhoz a janicsárok, egyik kezemet a fejem felé emeltem, mint egy pajzsot. Anyám pedig követett a létrán, mint egy bég, és hangos szóval hajtott fel engem a mindenfelé röpködő tyúkok közé. A ténykedésem kezdetben annyiból állt, hogy kergettem a tyúkokat, a tyúkok pedig futottak előlem, verdestek a szárnyukkal, de anyám felé egy sem akart menni. Úgy tűnt, érezték, hogy arrafelé sincsenek biztonságban. Ez a művelet kb. tizenöt-húsz percig is eltartott anyám irányításával: hogy ezt a tyúkot fogjam meg, meg azt a tyúkot fogjam meg... de egyiket sem sikerült. Végül a hajtásom következtében a csirkék elfáradtak és inkább megadóan anyám felé vették az útjukat. A baromfik részéről szárnytörés, lábtörés volt a következménye a tyúkhajtásnak, és persze a stressz, mindkét részről. Én legalábbis minden vasárnap stresszes voltam és valószínűleg a tyúkok is. Ellentételezte ezt az állapotot, hogy anyám igazán jól tudott főzni, és ez kárpótolt a „janicsáriságomért”.

Egy településen laktunk anyai nagyapámmal és nagymamámmal, mi a falu közepén, ők pedig a falu széléhez közelebb, egy régi vályogházban.

Egy alkalommal nagyapa éppen libát tömött  a csűr melletti helyen, félig ülve egy tyúkketrecen, én pedig nem tudtam, hogy mit csinál. Beszélgettünk:

- Nagyapa, mit csinálsz a libával?

- Hát - tömöm.

Az egyik kezével a liba száját szétfeszítette, a másikkal egy maréknyi szemes kukoricát csorgatott a csőrébe, majd az állat nyakát végigmasszírozta, hogy a kukorica lecsússzon a begyébe, és ezt a műveletet többször is elvégezte. Kérdeztem, miért csinálja: talán a libák nem akarnak enni?

- De igen, csak azért tömjük, hogy nagyobb legyen a májuk levágás előtt – válaszolta.

Nagyapáék kis házát egy sparhelt melegítette be. Volt elöl egy szoba, ahol aludtak, és egy kis előtér, ahol ettek, főztek. Így, felnőtt fejjel visszagondolva elég szegényes volt a berendezés, amely egy konyhaszekrényből, egy asztalból, három székből és a sparheltből állt. Nagyapának volt egy kis lábasa, amelyben keresztanyám és anyám mindig főzött neki valami finom levest, általában lebbencs- vagy húslevest. Ha megette, akkor a másodikat is beleszedték neki, és ő onnan kanalazta ki a finomságokat.

Amikor nagyszüleimet anyámék ellátták, rendet tettek, majd lassan hazaballagtunk.